Bocsi, nem lett valami hosszú, de nem akartalak tovább várakoztatni titeket. ^^ Sietek a folytival, ígérem :)
Ez volt az első napom az iskolában. Érdekes volt. Néhányan távolságtartóan mértek végig, mások egész barátságosan fogadtak. Furcsa volt, és nehéz is egyben, mert annyi féle illatot éreztem egyszerre. Égett a torkom, rettenetesen kínzó érzés volt, de küzdöttem ellene teljes erőmből. Megpróbáltam nem lélegezni, ez segített valamennyit. Lelkiismeret-furdalásom volt az érzés miatt, pedig tudtam, hogy nem tehetek ellene. Próbáltam nem erre az érzésre koncentrálni, hanem a tanárok előadásait hallgatni. Nagyon élveztem, sok érdekes dolgot hallottam. Nap közben végiggondoltam, hogy hogyan lehetne belőlem orvos, és elhatároztam, hogy átiratkozok biokémia szakra, ott mégiscsak több esélyem lenne álmaim megvalósítására. Mikor vége lett a tanításnak, lementem az irodába. Bekopogtam, mire valaki kiszólt vontatott orrhangon, hogy "Szabad." Benyitottam. Egyszerű kis helyiség, kicsi ablakkal, középen egy asztal, mögötte két szék, ahol két idősebb férfi ült egy köteg papír fölött. Az ablak nyitva volt, és pont felém fújta az emberek szagát, ami mikor elért hozzám hideg zuhanyként hatott, és kis híján sarkon fordultam, de mégsem tettem semmit, nem akartam feltűnést kelteni, ezért nem vettem levegőt.
-Jó napot! Miben segíthetek? -kérdezte az idősebbik férfi mogorván. Ekkor vettem egy nagy levegőt, hagyva, hogy az illat égesse a torkomat, elkezdtem beszélni:
-Jó napot kívánok, a nevem Carlisle Cullen, ma volt az első napom. Általános szakra járok, és át szeretnék iratkozni biokémiára, ha lehetséges.
-Nem biztos, hogy van hely, mindjárt megnézem.-mondta unottan.
-Köszönöm.-feleltem, és utána nem vettem levegőt. Elkezdte nézegetni a papírokat, és jó 5 perc után megszólalt.
-Szerencséje van, épp van egy üres hely.
Vettem egy nagy levegőt, és ezt mondtam:
-Köszönöm szépen, akkor átiratkoznék, ha lehet.
-Természetesen. -felelte a másik kedvesen, mire az előző férfi vetett rá egy gonosz pillantást. Miután átrakott a másik szakra megköszöntem a segítségüket, és elindultam a könyvtár irányába. A friss levegőn ismét kitisztult a fejem, és menet közben szétnéztem az utcán, és rájöttem, hogy az embereknek szükségük van a segítségre. Szétnéztem, és láttam, hogy mennyire szenvednek. Egy férfi ment, a hátán egy hatalmas, teli zsákot vitt, az arcán jól látszott, hogy mennyire fáradt, és hogy egész nap dolgozott. A túloldalon egy nő feküdt a földön, a feje izzadt, valószínűleg melege volt, a szeme csukva, de nem aludt, hallottam, ahogyan szíve hevesen ver, és mélyeket lélegezve tartotta magát éber állapotban. Ezeket látva nagyon elszomorodtam, és még eltökéltebb lettem, még jobban segíteni akartam az embereken. Lassan, elgondolkozva odaértem a könyvtárhoz, és megálltam ott, ahol megbeszéltük, hogy találkozunk Lionellel. 15 perc után úgy döntöttem, hogy bemegyek. Itt is éreztem az emberek illatát, rettenetesen marta a torkomat, szörnyű érzés volt, és kitaláltam, hogy ma mindenféleképpen el kell mennem vadászni. Szétnéztem, és ott sem találtam sehol. Visszamentem az utcára, a környéket végigjártam, de Lionel sehol sem volt. Úgy döntöttem, hogy hazamegyek, hátha elkerültük egymást. Otthon is szétnéztem, és az asztalon találtam egy összehajtogatott cetlit. Egy üzenet volt a barátomtól, azt írja, hogy az erdőben van. Kimentem az erdőbe, és elkezdtem kiabálni: LIONEL! LIONEL! MERRE VA...? és megláttam, a vízparton ült összegömbölyödve, és mikor meglátott, szomorúan rám nézett, és ezt mondta:
-Bocsáss meg, Carlisle, nekem ez nem megy. -lehajtotta a fejét. Odamentem hozzá, és leültem mellé.
-Mi történt? Ugye nem....?-kérdeztem sajnálkozva.
-Majdnem, nagyon kicsin múlt...-mondta alig hallhatóan.
-Nekem ez nem megy, én nem tudok köztük lenni. Nem tudom, hogy te hogyan tudsz "nem tudomást" venni erről a kínzó, égető érzésről, amit az emberek szaga okoz, nekem nem megy. -fordult el.
-Hidd el, nekem sem könnyebb. Próbáld ki, hogy nem veszel levegőt, nekem bevált. És ne aggódj, később jobb lesz. -mosolyogtam rá halványan.
-Gondolod? -reménykedett.
-Szerintem igen. De ha van kedved, akkor visszamehetünk sétálni egyet a városban. -ajánlottam.
-Komolyan megtennéd?
-Természetesen, csak előtte vadásszunk.
-Köszönöm. -állt fel.
Elmentünk vadászni, és utána elmentünk szétnézni a sötét utcákon. Beszélgettünk a terveinkről, és a jövőről.
