Elveszve...

Sziasztok!

Nem nagyon hinném, hogy nézi valaki még ezt a blogot, de teljes mértékben meg tudom érteni. Az elmúlt hónapokban nem is néztem fel ide. Sok minden történt velem... és már nincs kedvem írni. Nem is írtam 1000 éve... Már csak azt kellene eldönteni, hogy mit akarok a jövőben? Folytatni? Nem tudom... lenne értelme? Elolvasná valaki? Talán... talán nem. Bevallom őszintén, mostanában nem is nagyon ülök gépnél (ok: hosszú), a blog pedig... eszembe sem jutott. Már nem köt le... mert msnre sem járok nagyon... ha fel is megyek, max fél órára 2-3 naponta. Ennek is oka van. De megmondom őszintén, már nem hiányzik, hogy éjt nappal lát msnezzek. Újabban Facebookon levelezek azokkal, akik fontosak számomra, és én is fontos vagyok nekik, találkozunk élőben... egy ember van, aki nem lakik a közelben, vele meg beszélek hetente egyszer. Így elvagyunk. Nekem jó, nekik jó -> mindenki boldog. Ha ne adj Isten úgy döntenék, hogy mégis blogolok tovább... ezt kétlem. Nem lesz időm. Most sem kellene itt lennem, ugyanis jövőre 11. osztályba fogok járni, ami beleszámít a továbbtanulásba, így fontosak lesznek a jegyeim. Másrészről pedig most is tanulnom kellene, mert augusztus végén biológia különbözetit fogok tenni, mert ez a feltétele a fakultációnak. Nyáron tanulás? Rosszabbat el sem tudok képzelni >< Illetve de... de ez most tök mindegy.
Szófosásom van. Jó írni egy kicsit, de ezek, amiket leírtam, egyáltalán nem kapcsolódnak a blogomhoz, így be is fejezem...
Ha van valakinek valami jó ötlete arra vonatkozóan, hogy mi legyen a blog sorsa... (igazából nem reménykedem, hogy valaki válaszol...) komiban jelezze :)

Hát... puszi (:

14. fejezet Időutazás

Tudom, hogy 1000 éve nem írtam... tudom... de most valahogy elkapott az ihlet, és összehoztam gyorsan frissen egy fejezetet. Remélem olvas még valaki... Ha igen, akkor megköszönnék valamiféle visszajelzést. Remélem tetszeni fog az új rész... :) Puszi nektek, és köszike annak, aki elolvassa.^^ ♥ (tudom, hogy nem lett túl hosszú... de mégis hosszabb, mint amiket az utóbbi hónapokban írtam.) Ne haragudjatok... 


5 évvel később...
Végzősök vagyunk az egyetemen. Annabelle-t is rávettük, hogy ő is vegyen részt velünk az előadásokon, és rájött, hogy őt a természetkutatás érdekli, így ő is beiratkozott hozzánk. Lionel és Annabelle diplomaosztó után házasodnak, ugyanis rájöttek, hogy szeretik egymást, és örökre együtt akarnak lenni. Csak azt sajnálom, hogy a nagy események után kettéválnak útjaink, más terveink vannak. Szerettem őket. Igaz barátaim voltak. Nagyon fognak hiányozni. Jó volt ez az 5 év, nem voltam egyedül, mindig (minden körülmények között) számíthattam rájuk, és ez rengeteget jelentett. Abban reménykedem azért, hogy valahol, valamikor találkozunk még a hátra lévő életünkben, az örökkévalóságban. Annabelle első jóslatai kezdtek beteljesülni. Hamarosan megkapom az orvosi diplomámat, így el kell utaznom, távol kell lennem barátaimtól. A volturira még mindig nem sikerült rájönnünk, hogy mi lehet az, nem is igazán foglalkoztam vele, nem tartottam fontosnak. 
-Carlisle! Gyere, el fogunk késni! - sürgetett Anna, ugyanis ma van az utolsó egyetemista napunk. 
-Sietek! Már kész is vagyok, indulhatunk. 
-Lio! Te is haladhatnál kicsit! - mondta nevetve. 
-Arra ne is számíts. Kizárt, hogy időben kész legyen. -nevettem hangosan, mire barátom grimaszt vágott. -Igaza van. - állt mellém Anne. 
-Annie, hát te is mellé állsz? -sütötte le szemét, mire a lány odasuhant hozzá, és szájon csókolta. 
-Akkor is igaza van - mondta Ann miután szétváltak. 
-Neeem is. 
-Deee is. Az esküvőről is te fogsz elkésni, mert olyan lassú vagy, mint egy menyasszony. -cukkolta tovább. -Köszi Cica, nagyon kedves vagy! 
-Tudom, Macikám -nyújtotta ki a nyelvét vigyorogva. 
-Na gyere csak ide... - felkapta barátnőjét, és elkezdte ismét csókolgatni. 
-Én tényleg nem akarom elrontani az örömötöket, de... tényleg el fogunk késni. 
-Rendben, sietünk. Negyed óra múlva sikerült is elindulnunk, így nem késtünk el. 
A vérről az a véleményem, hogy tényleg hozzá lehet szokni. Az alkoholhoz tudnám hasonlítani. Ha van egy ember, aki imádja a jobbnál jobb borokat, de kibírja, hogy ne kóstoljon bele, tehát együtt tud élni vele, még akkor is, ha nagyon nehezen. Szóval... vámpírnak lenni olyasmi... mint anonim alkoholistaként élni. Talán nehezebb, mert ha az üveg boron rajta van a dugó, akkor nem érzi az adott személy az illatát... de az emberekre nem tehetünk kupakot. 
Ez az öt év nagyon gyorsan eltelt... igazából... ez volt életem legeslegjobb szakasza. De most talán ennél is jobb lesz, remélem. Végre azt tehetem, amit szeretek, és ez nem más, mint orvosként praktizálás.
 
Diplomaosztó...
Sorban szólítottak minket. Annának, Lionelnek, és nekem is kitűnő diplománk lett. Nagyon vártam már ezt a napot. Sok minden változik ez után. Új helyre fogok költözni, új barátokat szerzek, és lesz munkám. Már megvan az új otthonom is véve, és a kis házunknak is új tulajdonosa lesz. Eladtuk, és három részre osztottuk a pénzt. Ez így volt igazságos, mindenki kivette a részét egyenlően a körülötte lévő munkából. Nagyon sajnáltam, hogy el kellett adni, de mást nem tehettünk. Nem maradhattunk tovább, már így is többen gyanakodva tekintettek ránk, ugyanis rá kellett jöjjünk, hogy nem öregszik a testünk sem, míg a körülöttünk élők egyre ráncosabbak, mi ugyanazok a 23 évesek maradtunk, mint 5 évvel ezelőtt. Ma megünnepeljük hármasban a tanulmányi eredményünket, aztán megtervezzük az esküvőt, és... elválnak útjaink. 

(mit ne mondjak... az utolsó előtti mondat enyhén fura lett xD)