Meghoztam az új fejit. Sajnálom, de nem volt ihletem. Megyek nyaralni, és előtte fel akartam tenni. Nem lett valami hosszú. Még egyszer bocsi.^^
Ez a beszélgetés nagyon őszinte volt. Rájöttem, hogy Lionelnek is hasonló tervei vannak mint nekem. Ő is orvos akar lenni, csak a különbség kettőnk között, hogy ő állatorvos szeretne lenni. Azt mondja azért, mert igaz, hogy vámpír, de legalább úgy érezné, hogy nem egy szörnyű gyilkos. Szerinte nincs elég ereje ahhoz, hogy embereket gyógyítson, hogy a közelükben legyen, de valamilyen szinten ő is orvos szeretett volna lenni, és így látta a legjobbnak. Megérti az én nézőpontomat is, és úgy van vele, hogy miután elvégezte a főiskolát, azután nyugodtan beiratkozhat az orvosira is, sőt, még jobban is járna állítása szerint, mert közelebb kerülhet az emberekhez, és egyre jobban kifejlesztheti az önuralmát. Igaza volt. Tudom. És akkor is tudtam, de úgy éreztem, hogy cselekednem kell.
Másnap együtt indultunk el az iskolába. Út közben nem beszéltünk sokat, inkább mindkettőnk esze a tegnap éjszakán járt. Végiggondoltuk, hogy mi lenne a helyes megoldás. Én személy szerint nem tudtam rájönni. Lehet, hogy az egész dolog -mármint az önuralom- a gyakorláson múlik? Hogy mennyi időt töltünk emberek között? Vagy esetleg ösztönös? Szerintem ha többet leszünk emberek mellett, akkor megszokjuk a szagukat, abban azonban reménykedni sem merek, hogy teljesen megszűnne a vér iránti vágyakozás, de biztos vagyok abban is, hogy ösztönös, mert ragadozók vagyunk, és ösztönösen cselekszünk, de természetesen vannak tudatos döntéseink is. Minden teremtmény különleges. Az emberek, a növények, az állatok, mind más és más, és persze a vámpírok is egyediek. A mi fajtánk valami különleges mutációja lehet az embereknek és állatoknak, ugyanis a hétköznapokon tudunk ember módjára viselkedni, vadászat alatt teljesen elveszítjük emberi önmagunkat, és állati ösztöneink irányítása alá kerülünk. Ha nem irtóznék ennyire attól, ami vagyok, akkor talán még érdekesnek is találnám a fajt. Vajon mi befolyásol bennünket? Miért ennyire kemény a testünk? Talán azért, mert a rossz a lelkünk a sok gyilkosság miatt? Vagy lehet, hogy a szívünk miatt van, mert megállt, mikor átváltoztunk. Kőszív-kőtest. Lehet, hogy tényleg van összefüggés, de az sem kizárt, hogy semmi köze a kettőnek egymáshoz. Talán rájövök egyszer, de lehet, hogy örökre egy megfejtetlen rejtvény marad. Nem tudom. Még nem.
Később, haza fele menet Lionellel.
-Na? Milyen volt? Nem bántad meg?-kérdeztem tőle, de biztos voltam benne, hogy tetszett neki, mert egy hatalmas vigyor ült a képén.
-Dehogy bántam, nagyon érdekes volt. Mindig is érdekeltek ezek a dolgok. Mármint az élővilág, az állatok, meg az ilyenek. Ezek szerint van előnye is a vámpírságnak.
-Tényleg? És szerinted mi lenne az?-tudakoltam kétkedve.
-Természetesen az, hogy minden, amit mondanak, vagy olvasol rögtön megmarad, és soha nem felejted el... vagy legalábbis nem egy könnyen.-mosolygott.-Szerintem ez tök szuper. Így mi lehetnénk a legjobb orvosok a világon.-folytatta reménykedve.-Mivel meg tudunk jegyezni minden információt, nincs szükségünk ismétlésre.
Szinte ugrált örömében, mikor ezeket végiggondolta. Nem tudtam eldönteni, hogy minek örül jobban: annak, hogy gyógyíthat, vagy annak, hogy tanulás nélkül is minden információ a fejében marad. Nem tehettem róla, de átragadt rám is a jókedve.
-Igazad lehet.-feleltem elgondolkozva, és tényleg így is gondoltam.
Ha igaza van-márpedig valószínűleg az van- és ezt onnan tudom, hogy abból a több száz kiolvasott könyvből, amit vámpírságom ideje alatt olvastam, mindre tisztán emlékszem. Jó pár orvosi könyvet is olvastam, és azokból is minden betűre emlékszem... természetesen. Holnaptól még több orvosi esetekről, betegségekről szóló könyvet fogok olvasni. Engem tényleg érdekel a téma, és nem csak a lelkiismeretem miatt akarok orvosként praktizálni, hanem a gyógyítás öröme végett is. Ezektől a gondolatoktól még boldogabb lettem. -Nincs kedved futni egyet az erdőben? Rengeteg az energiám... még ahhoz képest is, hogy vámpír vagyok. -Dehogynem. Persze. Mehetünk.
Kimentünk, és úgy viselkedtünk, mint a kisgyermekek. Felmásztunk a fákra, versenyt futottunk, barchobáztunk, és ehhez hasonló baromságokkal múlattuk az időt. Úgy éreztem, hogy nem 25, hanem 5 éves vagyok. Nagyon jó volt kiadni magamból a fölös energiát, és úgy láttam Lionel is élvezte. Épp versenyt futottunk csukott szemmel, mikor egy hatalmas dörrenésre lettem figyelmes ott, ahol barátomnak kellett lennie-igaz nem láttam őt, mert csukva volt a szemem. Odarohantam hozzá, és láttam, hogy nincs egyedül. A földön ült egy hölgy társaságában, aki nagyjából 20 éves lehetett... és vámpír volt. Valószínűleg egymásnak ütköztek.
-Sa...sa...sajnálom. Kérlek, bocsáss meg. Én csak...-mentegetőzött Lionel.
A csaj egy hatalmas pofonnal jutalmazta a barátomat.
-Te... te... tönkretetted az új ruhámat.-vicsorgott a hölgyemény.
