Elveszve...

Sziasztok!

Nem nagyon hinném, hogy nézi valaki még ezt a blogot, de teljes mértékben meg tudom érteni. Az elmúlt hónapokban nem is néztem fel ide. Sok minden történt velem... és már nincs kedvem írni. Nem is írtam 1000 éve... Már csak azt kellene eldönteni, hogy mit akarok a jövőben? Folytatni? Nem tudom... lenne értelme? Elolvasná valaki? Talán... talán nem. Bevallom őszintén, mostanában nem is nagyon ülök gépnél (ok: hosszú), a blog pedig... eszembe sem jutott. Már nem köt le... mert msnre sem járok nagyon... ha fel is megyek, max fél órára 2-3 naponta. Ennek is oka van. De megmondom őszintén, már nem hiányzik, hogy éjt nappal lát msnezzek. Újabban Facebookon levelezek azokkal, akik fontosak számomra, és én is fontos vagyok nekik, találkozunk élőben... egy ember van, aki nem lakik a közelben, vele meg beszélek hetente egyszer. Így elvagyunk. Nekem jó, nekik jó -> mindenki boldog. Ha ne adj Isten úgy döntenék, hogy mégis blogolok tovább... ezt kétlem. Nem lesz időm. Most sem kellene itt lennem, ugyanis jövőre 11. osztályba fogok járni, ami beleszámít a továbbtanulásba, így fontosak lesznek a jegyeim. Másrészről pedig most is tanulnom kellene, mert augusztus végén biológia különbözetit fogok tenni, mert ez a feltétele a fakultációnak. Nyáron tanulás? Rosszabbat el sem tudok képzelni >< Illetve de... de ez most tök mindegy.
Szófosásom van. Jó írni egy kicsit, de ezek, amiket leírtam, egyáltalán nem kapcsolódnak a blogomhoz, így be is fejezem...
Ha van valakinek valami jó ötlete arra vonatkozóan, hogy mi legyen a blog sorsa... (igazából nem reménykedem, hogy valaki válaszol...) komiban jelezze :)

Hát... puszi (:

14. fejezet Időutazás

Tudom, hogy 1000 éve nem írtam... tudom... de most valahogy elkapott az ihlet, és összehoztam gyorsan frissen egy fejezetet. Remélem olvas még valaki... Ha igen, akkor megköszönnék valamiféle visszajelzést. Remélem tetszeni fog az új rész... :) Puszi nektek, és köszike annak, aki elolvassa.^^ ♥ (tudom, hogy nem lett túl hosszú... de mégis hosszabb, mint amiket az utóbbi hónapokban írtam.) Ne haragudjatok... 


5 évvel később...
Végzősök vagyunk az egyetemen. Annabelle-t is rávettük, hogy ő is vegyen részt velünk az előadásokon, és rájött, hogy őt a természetkutatás érdekli, így ő is beiratkozott hozzánk. Lionel és Annabelle diplomaosztó után házasodnak, ugyanis rájöttek, hogy szeretik egymást, és örökre együtt akarnak lenni. Csak azt sajnálom, hogy a nagy események után kettéválnak útjaink, más terveink vannak. Szerettem őket. Igaz barátaim voltak. Nagyon fognak hiányozni. Jó volt ez az 5 év, nem voltam egyedül, mindig (minden körülmények között) számíthattam rájuk, és ez rengeteget jelentett. Abban reménykedem azért, hogy valahol, valamikor találkozunk még a hátra lévő életünkben, az örökkévalóságban. Annabelle első jóslatai kezdtek beteljesülni. Hamarosan megkapom az orvosi diplomámat, így el kell utaznom, távol kell lennem barátaimtól. A volturira még mindig nem sikerült rájönnünk, hogy mi lehet az, nem is igazán foglalkoztam vele, nem tartottam fontosnak. 
-Carlisle! Gyere, el fogunk késni! - sürgetett Anna, ugyanis ma van az utolsó egyetemista napunk. 
-Sietek! Már kész is vagyok, indulhatunk. 
-Lio! Te is haladhatnál kicsit! - mondta nevetve. 
-Arra ne is számíts. Kizárt, hogy időben kész legyen. -nevettem hangosan, mire barátom grimaszt vágott. -Igaza van. - állt mellém Anne. 
-Annie, hát te is mellé állsz? -sütötte le szemét, mire a lány odasuhant hozzá, és szájon csókolta. 
-Akkor is igaza van - mondta Ann miután szétváltak. 
-Neeem is. 
-Deee is. Az esküvőről is te fogsz elkésni, mert olyan lassú vagy, mint egy menyasszony. -cukkolta tovább. -Köszi Cica, nagyon kedves vagy! 
-Tudom, Macikám -nyújtotta ki a nyelvét vigyorogva. 
-Na gyere csak ide... - felkapta barátnőjét, és elkezdte ismét csókolgatni. 
-Én tényleg nem akarom elrontani az örömötöket, de... tényleg el fogunk késni. 
-Rendben, sietünk. Negyed óra múlva sikerült is elindulnunk, így nem késtünk el. 
A vérről az a véleményem, hogy tényleg hozzá lehet szokni. Az alkoholhoz tudnám hasonlítani. Ha van egy ember, aki imádja a jobbnál jobb borokat, de kibírja, hogy ne kóstoljon bele, tehát együtt tud élni vele, még akkor is, ha nagyon nehezen. Szóval... vámpírnak lenni olyasmi... mint anonim alkoholistaként élni. Talán nehezebb, mert ha az üveg boron rajta van a dugó, akkor nem érzi az adott személy az illatát... de az emberekre nem tehetünk kupakot. 
Ez az öt év nagyon gyorsan eltelt... igazából... ez volt életem legeslegjobb szakasza. De most talán ennél is jobb lesz, remélem. Végre azt tehetem, amit szeretek, és ez nem más, mint orvosként praktizálás.
 
Diplomaosztó...
Sorban szólítottak minket. Annának, Lionelnek, és nekem is kitűnő diplománk lett. Nagyon vártam már ezt a napot. Sok minden változik ez után. Új helyre fogok költözni, új barátokat szerzek, és lesz munkám. Már megvan az új otthonom is véve, és a kis házunknak is új tulajdonosa lesz. Eladtuk, és három részre osztottuk a pénzt. Ez így volt igazságos, mindenki kivette a részét egyenlően a körülötte lévő munkából. Nagyon sajnáltam, hogy el kellett adni, de mást nem tehettünk. Nem maradhattunk tovább, már így is többen gyanakodva tekintettek ránk, ugyanis rá kellett jöjjünk, hogy nem öregszik a testünk sem, míg a körülöttünk élők egyre ráncosabbak, mi ugyanazok a 23 évesek maradtunk, mint 5 évvel ezelőtt. Ma megünnepeljük hármasban a tanulmányi eredményünket, aztán megtervezzük az esküvőt, és... elválnak útjaink. 

(mit ne mondjak... az utolsó előtti mondat enyhén fura lett xD)

(=

Drágáim!

Gondolom már senki nem olvas, de ezt csak magamnak köszönhetem, mivel nem írtam ilyen sokáig. Nagyon-nagyon sajnálom, de eldöntöttem, hogy mostantól folytatom az írást, de kitaláltam, hogy nem új fejezeteket teszek fel, hanem először is kijavítom az eddigieket, ugyanis elkezdtem újraolvasni, és mit ne mondjak borzalom, hogy a mondat első fele jelen időben van írva, a másik fele pedig múltban. Ha ezeket a hibákat kijavítottam, utána jön a friss.


Másrészről: NAGYON NAGYON BOLDOG KARÁCSONYT KÍVÁNOK MINDENKINEK!! (=

Sok Puszika^^ :)

Sziasztok!

Jaaaaj... ne haragudjatok, hogy mostanában nem frisselek. Ennek több oka is volt. Az 1. nem volt itthon a Twilightom 5 hónapig... (ma hoztam haza, és már nem igazán emlékszek az események sorrendjére.) 2. nekem is tanulnom kell
Megpróbálom minél hamarabb feltenni a frisset, nem ígérek semmit =( sajnálom. :S

puszii

13. Annabelle...

Sziasztok! 

Sajnálom, hogy csak most hoztam a frisset, de azért remélem tetszeni fog. :) Nem lett valami hosszú, de úgy voltam vele, hogy elég sokáig ültem rajta ahhoz, hogy akármennyire rövid is felteszem =) Remélem azért nem utáltok nagyon... =( =) Köszönöm a komikat =)Wáá... azt hittem nem teszi fel... =)


-Te... te... tönkretetted az új ruhámat-mondta a lány, és közben Lionelre vicsorgott. Harcias nőszemély, meg kell hagyni. Kezdtem félni, hogy nekiesik a barátomnak.
-Nagyon sajnálom. Tényleg. Nem akartam. Hadd tegyem jóvá.-szabadkozott a barátom . 
-Rendben.-vágta rá. 
-Szia, Lionel vagyok. 
-Én meg Annabelle. És te ki vagy?-nézett rám immáron nyugodtan. 
-A nevem Carlisle. Örvendek.-mosolyogtam rá. 
-Én is.-tette hozzá kedvesen. 
-Mivel kárpótolhatnálak?-kérdezte Lionel. 
-Nem is tudom...-nézett rá tettetett komolysággal. 
-Annyira sajn...-kezdte újra. 
-Kérlek, fejezd be, csak vicceltem.-vigyorgott Annabelle, és rám kacsintott. 
-Micsoda?-értetlenkedett Lionel. 
-Nem vagyok én hárpia, nem kell szabadkoznod. 
-De a ruhád... 
-A ruha csak egy tárgy. Egyáltalán nem lényegi kérdés. Csak kíváncsi voltam a reakciódra.-nevetett a lány. -Furcsa humorod van-sóhajtotta Lionel. 
-Bocsáss meg-kérte még mindig mosolyogva Annabelle. 
-Mindig ilyen komoly?-nézett rám a lány. 
-Őszintén szólva... néha van humora.-kacsintottam a csajszira. 
-Néha?!-méltatlankodott Lionel. 
-Igen, néha.-cukkoltam.-Amúgy nincs kedvetek felállni? 
-Hát... ööö...-nyögte Lionel. 
-De van-röhögött a lány. 
-Szabad, hölgyem?-tért magához Lionel. 
-Természetesen, uram. 
Nagy nehezen sikerült felállniuk, mert Annabelle mindig visszarántotta Lionelt. Szimpatikus lány. Van humora, és úgy látom Lionel is boldog mellette. 
-És most? Nincs kedved eljönni hozzánk?-kérdezte Linonel vágyakozva, rögtön rájöttem, hogy tetszik neki a lány. Tulajdonképpen tényleg szép lány volt. Csillogó szőke haja, gyönyörű arca, és aranyszín szeme volt. -Dehogynem. Együtt laktok? 
-Igen, Carlisle nagyjából két hónapja fogadott be, ugyanis nem volt otthonom. Te hol laksz?-kíváncsiskodott. -Nekem nincs otthonom. Úgynevezett nomád vagyok. -felelte, és láttam rajta, hogy tényleg szomorú, társaságra vágyik. 
Aranyos lánynak tűnik, miért ne fogadtuk volna be?
-Lakhatsz nálunk, ha van kedved. Nincs nagy házunk, de ahol ketten elférnek, ott a harmadiknak is van hely.-tényleg szerettem volna segíteni neki. 
-Komolyan?-kérdezték egyszerre csillogó szemmel. 
-Természetesen.-rögtön egymás nyakába ugrottak, majd rám néztek, Annabelle odajött hozzám, megölelt. -Nagyon szépen köszönöm. Igazán nagyon kedvesek vagytok. 
-Ugyan, szóra sem érdemes. 
-De, Carlisle, nagyon kedves tőled, hogy befogadsz minket. 
-Örülök, hogy örültök. Van kedvetek vadászni? Vagy menjünk haza? 
-Ti is állatokra vadásztok? 
-Igen. Látom, neked is aranyszínű a szemed. Mióta vagy vámpír?-kérdezte Lionel. 
Az ő szeme még nem volt teljesen arany színű, mert ő még csak két hónapja volt vámpír. 
-Tavaly nyár óta. A barátom harapott meg. Először nem tudtam, hogy mi is ő valójában, de egyik éjszaka álmomban esett nekem a szüleim házában, mikor titokban nálunk aludt. Nem tudom meddig tartott az átváltozásom, de mire magamhoz tértem, Steve, a "barátom" eltűnt. Nem tudtam mit tegyek, így elszöktem otthonról, mert majdnem megtámadtam a saját édesanyámat. -Annabelle ezen a ponton könnyek nélkül kezdett sírni. Nagyon sajnáltam szegényt. Lionel, nem tudván mit mondjon, odament, és átölelte. 
-Nyugodj meg, most már minden rendben lesz.-vigasztaltam. 
-Tudom, éreztem. 
-Tessék? 
-Éreztem. Ha egy adott dologra gondolok, ami még nem történt meg, -mint például éreztem, hogy ma valamennyi gondom meg fog oldódni- megérzem, hogy mi fog történni, tudom, furcsán hangzik, de igaz.-felelte mosolyogva. 
-De ezt meg hogy...? 
-Azt én sem tudom. Találkoztam már más vámpírokkal is, akiknek volt különleges képességük. Volt egy barátom, Tom, aki tudott hatni mások elméjére, vagyis megtudja igézni az embereket. Kényszerítette őket, hogy nézzenek a szemébe, sőt, nem is kellett kényszeríteni, ha valaki meghallja a hangját, rögtön-szinte ösztönösen- a szemébe néz. És ha egyszer a szemébe néztél, akkor ki leszel neki szolgáltatva, azt hitet el veled, amit nem szégyell.-mondta szemlesütve. 
Biztos voltam benne, hogy őt is rávette olyasmire, amit nem akart. 
-Erről már olvastam, hogy vannak olyan vámpírok, akiknek vannak különleges képességeik, de azt hittem ez is csak mese, mint a nagy része, amit az emberek kitaláltak rólunk, de ezek szerint igaz.
-Én vissza tudok menni az időben. A jövőre tekintve csak halvány képeim vannak. Ez olyan, mint néhány évszázaddal ezelőtt a jósok. Belelátok a jövőbe, de csak homályosan, és távolról. Szeretnétek, hogy jósoljak nektek?-csillant fel a szeme. 
-Persze.-vágtam rá. 
Kíváncsi voltam. Nem is csak a jövőmre, hanem arra, hogy hogyan megy ez a dolog. 
-Oké, add ide a kezed.-mosolygott kedvesen. Megfogta a kezemet, és becsukta a szemét, és a következő szavakat hadarta. 
-Orvos, volturi, uralkodás, gazdagság, utazás, távollét, embervér. 
Ezt elismételte háromszor, kinyitotta a szemét, és megkérdezte, hogy mit mondott. Elmondtuk neki, mire nagyon meglepődött, ahogy mi is. 
-Vajon mit jelent?-kérdeztem meglepődve, és kíváncsian. 
-Orvosnak tanulok. 
-Akkor az orvos szó arra utal.-mondta Lionel.
-Lehet-felelte a semmibe meredve Annabelle. 
-Mi az a volturi?-kérdezte a barátom.  
-Nem tudom, soha nem hallottam ezt a szót. 
-Talán egy név.-vetettem fel.
-De kinek vagy minek a neve lehet?-tűnődött Lionel. 
-Nem tudom... de valamit jelent...-suttogta a lány. 
-Valami rosszat...?-kérdezte Lionel. 
-Nem biztos, jelenthet jót is...-mosolyodott el a végére kényszeredetten. 
Nem tudom, de valamiért hittem neki, és kicsit meg is ijedtem a jóslattól. Valami ismeretlen vár rám, amiről nem tudom, hogy veszélyes-e.  
Ezt követően Lionelnek is jósolt, mégpedig a következőket:  szerelem, házasság, beteljesülés, élet, boldogság. Majd elindultunk haza, úgy döntöttünk, hogy holnap vadászunk. Lionel és Annabelle egész úton a jóslaton gondolkoztak, meg hogy hogy lehet az, hogy egyik vámpírnak van saját képessége, a másiknak pedig nincs. Az én személyes véleményem az, hogy ezek a dolgok megvoltak emberkorában is, például Tom valószínűleg könnyen elérte azt a dolgot, amit akart, és átalakulása után felerősödött. Én nem igazán kapcsolódtam be a beszélgetésbe, pár méterre mögöttük andalogtam, és azon gondolkoztam, hogy vajon mit jelenthet az, amit nekem jósolt Anna.

12. Érdekes dolgok...

Meghoztam az új fejit. Sajnálom, de nem volt ihletem. Megyek nyaralni, és előtte fel akartam tenni. Nem lett valami hosszú. Még egyszer bocsi.^^ 

 Ez a beszélgetés nagyon őszinte volt. Rájöttem, hogy Lionelnek is hasonló tervei vannak mint nekem. Ő is orvos akar lenni, csak a különbség kettőnk között, hogy ő állatorvos szeretne lenni. Azt mondja azért, mert igaz, hogy vámpír, de legalább úgy érezné, hogy nem egy szörnyű gyilkos. Szerinte nincs elég ereje ahhoz, hogy embereket gyógyítson, hogy a közelükben legyen, de valamilyen szinten ő is orvos szeretett volna lenni, és így látta a legjobbnak. Megérti az én nézőpontomat is, és úgy van vele, hogy miután elvégezte a főiskolát, azután nyugodtan beiratkozhat az orvosira is, sőt, még jobban is járna állítása szerint, mert közelebb kerülhet az emberekhez, és egyre jobban kifejlesztheti az önuralmát. Igaza volt. Tudom. És akkor is tudtam, de úgy éreztem, hogy cselekednem kell.
Másnap együtt indultunk el az iskolába. Út közben nem beszéltünk sokat, inkább mindkettőnk esze a tegnap éjszakán járt. Végiggondoltuk, hogy mi lenne a helyes megoldás. Én személy szerint nem tudtam rájönni. Lehet, hogy az egész dolog -mármint az önuralom- a gyakorláson múlik? Hogy mennyi időt töltünk emberek között? Vagy esetleg ösztönös? Szerintem ha többet leszünk emberek mellett, akkor megszokjuk a szagukat, abban azonban reménykedni sem merek, hogy teljesen megszűnne a vér iránti vágyakozás, de biztos vagyok abban is, hogy ösztönös, mert ragadozók vagyunk, és ösztönösen cselekszünk, de természetesen vannak tudatos döntéseink is. Minden teremtmény különleges. Az emberek, a növények, az állatok, mind más és más, és persze a vámpírok is egyediek. A mi fajtánk valami különleges mutációja lehet az embereknek és állatoknak, ugyanis a hétköznapokon tudunk ember módjára viselkedni, vadászat alatt teljesen elveszítjük emberi önmagunkat, és állati ösztöneink irányítása alá kerülünk. Ha nem irtóznék ennyire attól, ami vagyok, akkor talán még érdekesnek is találnám a fajt. Vajon mi befolyásol bennünket? Miért ennyire kemény a testünk? Talán azért, mert a rossz a lelkünk a sok gyilkosság miatt? Vagy lehet, hogy a szívünk miatt van, mert megállt, mikor átváltoztunk. Kőszív-kőtest. Lehet, hogy tényleg van összefüggés, de az sem kizárt, hogy semmi köze a kettőnek egymáshoz.  Talán rájövök egyszer, de lehet, hogy örökre egy megfejtetlen rejtvény marad. Nem tudom. Még nem.

Később, haza fele menet Lionellel.
-Na? Milyen volt? Nem bántad meg?-kérdeztem tőle, de biztos voltam benne, hogy tetszett neki, mert egy hatalmas vigyor ült a képén. 
-Dehogy bántam, nagyon érdekes volt. Mindig is érdekeltek ezek a dolgok. Mármint az élővilág, az állatok, meg az ilyenek. Ezek szerint van előnye is a vámpírságnak. 
-Tényleg? És szerinted mi lenne az?-tudakoltam kétkedve. 
-Természetesen az, hogy minden, amit mondanak, vagy olvasol rögtön megmarad, és soha nem felejted el... vagy legalábbis nem egy könnyen.-mosolygott.-Szerintem ez tök szuper. Így mi lehetnénk a legjobb orvosok a világon.-folytatta reménykedve.-Mivel meg tudunk jegyezni minden információt, nincs szükségünk ismétlésre. 
Szinte ugrált örömében, mikor ezeket végiggondolta. Nem tudtam eldönteni, hogy minek örül jobban: annak, hogy gyógyíthat, vagy annak, hogy tanulás nélkül is minden információ a fejében marad. Nem tehettem róla, de átragadt rám is a jókedve. 
-Igazad lehet.-feleltem elgondolkozva, és tényleg így is gondoltam. 
Ha igaza van-márpedig valószínűleg az van- és ezt onnan tudom, hogy abból a több száz kiolvasott könyvből, amit vámpírságom ideje alatt olvastam, mindre tisztán emlékszem. Jó pár orvosi könyvet is olvastam, és azokból is minden betűre emlékszem... természetesen. Holnaptól még több orvosi esetekről, betegségekről szóló könyvet fogok olvasni. Engem tényleg érdekel a téma, és nem csak a lelkiismeretem miatt akarok orvosként praktizálni, hanem a gyógyítás öröme végett is. Ezektől a gondolatoktól még boldogabb lettem. -Nincs kedved futni egyet az erdőben? Rengeteg az energiám... még ahhoz képest is, hogy vámpír vagyok. -Dehogynem. Persze. Mehetünk. 
Kimentünk, és úgy viselkedtünk, mint a kisgyermekek. Felmásztunk a fákra, versenyt futottunk, barchobáztunk, és ehhez hasonló baromságokkal múlattuk az időt. Úgy éreztem, hogy nem 25, hanem 5 éves vagyok. Nagyon jó volt kiadni magamból a fölös energiát, és úgy láttam Lionel is élvezte. Épp versenyt futottunk csukott szemmel, mikor egy hatalmas dörrenésre lettem figyelmes ott, ahol barátomnak kellett lennie-igaz nem láttam őt, mert csukva volt a szemem. Odarohantam hozzá, és láttam, hogy nincs egyedül. A földön ült egy hölgy társaságában, aki nagyjából 20 éves lehetett... és vámpír volt. Valószínűleg egymásnak ütköztek. 
-Sa...sa...sajnálom. Kérlek, bocsáss meg. Én csak...-mentegetőzött Lionel. 
A csaj egy hatalmas pofonnal jutalmazta a barátomat. 
-Te... te... tönkretetted az új ruhámat.-vicsorgott a hölgyemény.

Új blog. :)

Sziasztok!
Bocsi, hogy nem frisselek elégszer, sőt. De annyira el vagyok veszve:S:S
Kitaláltam egy új sztorit, ez nem Twilightos, de kinézem magamból, hogy előbb-utóbb lesz valami párhuzam köztük. XD
Új blog: Isabella Burgess élete
Remélem tetszeni fog, várom a komikat, és a rendszeres olvasókat XD :) :D

PusziSzeri