(=

Drágáim!

Gondolom már senki nem olvas, de ezt csak magamnak köszönhetem, mivel nem írtam ilyen sokáig. Nagyon-nagyon sajnálom, de eldöntöttem, hogy mostantól folytatom az írást, de kitaláltam, hogy nem új fejezeteket teszek fel, hanem először is kijavítom az eddigieket, ugyanis elkezdtem újraolvasni, és mit ne mondjak borzalom, hogy a mondat első fele jelen időben van írva, a másik fele pedig múltban. Ha ezeket a hibákat kijavítottam, utána jön a friss.


Másrészről: NAGYON NAGYON BOLDOG KARÁCSONYT KÍVÁNOK MINDENKINEK!! (=

Sok Puszika^^ :)

Sziasztok!

Jaaaaj... ne haragudjatok, hogy mostanában nem frisselek. Ennek több oka is volt. Az 1. nem volt itthon a Twilightom 5 hónapig... (ma hoztam haza, és már nem igazán emlékszek az események sorrendjére.) 2. nekem is tanulnom kell
Megpróbálom minél hamarabb feltenni a frisset, nem ígérek semmit =( sajnálom. :S

puszii

13. Annabelle...

Sziasztok! 

Sajnálom, hogy csak most hoztam a frisset, de azért remélem tetszeni fog. :) Nem lett valami hosszú, de úgy voltam vele, hogy elég sokáig ültem rajta ahhoz, hogy akármennyire rövid is felteszem =) Remélem azért nem utáltok nagyon... =( =) Köszönöm a komikat =)Wáá... azt hittem nem teszi fel... =)


-Te... te... tönkretetted az új ruhámat-mondta a lány, és közben Lionelre vicsorgott. Harcias nőszemély, meg kell hagyni. Kezdtem félni, hogy nekiesik a barátomnak.
-Nagyon sajnálom. Tényleg. Nem akartam. Hadd tegyem jóvá.-szabadkozott a barátom . 
-Rendben.-vágta rá. 
-Szia, Lionel vagyok. 
-Én meg Annabelle. És te ki vagy?-nézett rám immáron nyugodtan. 
-A nevem Carlisle. Örvendek.-mosolyogtam rá. 
-Én is.-tette hozzá kedvesen. 
-Mivel kárpótolhatnálak?-kérdezte Lionel. 
-Nem is tudom...-nézett rá tettetett komolysággal. 
-Annyira sajn...-kezdte újra. 
-Kérlek, fejezd be, csak vicceltem.-vigyorgott Annabelle, és rám kacsintott. 
-Micsoda?-értetlenkedett Lionel. 
-Nem vagyok én hárpia, nem kell szabadkoznod. 
-De a ruhád... 
-A ruha csak egy tárgy. Egyáltalán nem lényegi kérdés. Csak kíváncsi voltam a reakciódra.-nevetett a lány. -Furcsa humorod van-sóhajtotta Lionel. 
-Bocsáss meg-kérte még mindig mosolyogva Annabelle. 
-Mindig ilyen komoly?-nézett rám a lány. 
-Őszintén szólva... néha van humora.-kacsintottam a csajszira. 
-Néha?!-méltatlankodott Lionel. 
-Igen, néha.-cukkoltam.-Amúgy nincs kedvetek felállni? 
-Hát... ööö...-nyögte Lionel. 
-De van-röhögött a lány. 
-Szabad, hölgyem?-tért magához Lionel. 
-Természetesen, uram. 
Nagy nehezen sikerült felállniuk, mert Annabelle mindig visszarántotta Lionelt. Szimpatikus lány. Van humora, és úgy látom Lionel is boldog mellette. 
-És most? Nincs kedved eljönni hozzánk?-kérdezte Linonel vágyakozva, rögtön rájöttem, hogy tetszik neki a lány. Tulajdonképpen tényleg szép lány volt. Csillogó szőke haja, gyönyörű arca, és aranyszín szeme volt. -Dehogynem. Együtt laktok? 
-Igen, Carlisle nagyjából két hónapja fogadott be, ugyanis nem volt otthonom. Te hol laksz?-kíváncsiskodott. -Nekem nincs otthonom. Úgynevezett nomád vagyok. -felelte, és láttam rajta, hogy tényleg szomorú, társaságra vágyik. 
Aranyos lánynak tűnik, miért ne fogadtuk volna be?
-Lakhatsz nálunk, ha van kedved. Nincs nagy házunk, de ahol ketten elférnek, ott a harmadiknak is van hely.-tényleg szerettem volna segíteni neki. 
-Komolyan?-kérdezték egyszerre csillogó szemmel. 
-Természetesen.-rögtön egymás nyakába ugrottak, majd rám néztek, Annabelle odajött hozzám, megölelt. -Nagyon szépen köszönöm. Igazán nagyon kedvesek vagytok. 
-Ugyan, szóra sem érdemes. 
-De, Carlisle, nagyon kedves tőled, hogy befogadsz minket. 
-Örülök, hogy örültök. Van kedvetek vadászni? Vagy menjünk haza? 
-Ti is állatokra vadásztok? 
-Igen. Látom, neked is aranyszínű a szemed. Mióta vagy vámpír?-kérdezte Lionel. 
Az ő szeme még nem volt teljesen arany színű, mert ő még csak két hónapja volt vámpír. 
-Tavaly nyár óta. A barátom harapott meg. Először nem tudtam, hogy mi is ő valójában, de egyik éjszaka álmomban esett nekem a szüleim házában, mikor titokban nálunk aludt. Nem tudom meddig tartott az átváltozásom, de mire magamhoz tértem, Steve, a "barátom" eltűnt. Nem tudtam mit tegyek, így elszöktem otthonról, mert majdnem megtámadtam a saját édesanyámat. -Annabelle ezen a ponton könnyek nélkül kezdett sírni. Nagyon sajnáltam szegényt. Lionel, nem tudván mit mondjon, odament, és átölelte. 
-Nyugodj meg, most már minden rendben lesz.-vigasztaltam. 
-Tudom, éreztem. 
-Tessék? 
-Éreztem. Ha egy adott dologra gondolok, ami még nem történt meg, -mint például éreztem, hogy ma valamennyi gondom meg fog oldódni- megérzem, hogy mi fog történni, tudom, furcsán hangzik, de igaz.-felelte mosolyogva. 
-De ezt meg hogy...? 
-Azt én sem tudom. Találkoztam már más vámpírokkal is, akiknek volt különleges képességük. Volt egy barátom, Tom, aki tudott hatni mások elméjére, vagyis megtudja igézni az embereket. Kényszerítette őket, hogy nézzenek a szemébe, sőt, nem is kellett kényszeríteni, ha valaki meghallja a hangját, rögtön-szinte ösztönösen- a szemébe néz. És ha egyszer a szemébe néztél, akkor ki leszel neki szolgáltatva, azt hitet el veled, amit nem szégyell.-mondta szemlesütve. 
Biztos voltam benne, hogy őt is rávette olyasmire, amit nem akart. 
-Erről már olvastam, hogy vannak olyan vámpírok, akiknek vannak különleges képességeik, de azt hittem ez is csak mese, mint a nagy része, amit az emberek kitaláltak rólunk, de ezek szerint igaz.
-Én vissza tudok menni az időben. A jövőre tekintve csak halvány képeim vannak. Ez olyan, mint néhány évszázaddal ezelőtt a jósok. Belelátok a jövőbe, de csak homályosan, és távolról. Szeretnétek, hogy jósoljak nektek?-csillant fel a szeme. 
-Persze.-vágtam rá. 
Kíváncsi voltam. Nem is csak a jövőmre, hanem arra, hogy hogyan megy ez a dolog. 
-Oké, add ide a kezed.-mosolygott kedvesen. Megfogta a kezemet, és becsukta a szemét, és a következő szavakat hadarta. 
-Orvos, volturi, uralkodás, gazdagság, utazás, távollét, embervér. 
Ezt elismételte háromszor, kinyitotta a szemét, és megkérdezte, hogy mit mondott. Elmondtuk neki, mire nagyon meglepődött, ahogy mi is. 
-Vajon mit jelent?-kérdeztem meglepődve, és kíváncsian. 
-Orvosnak tanulok. 
-Akkor az orvos szó arra utal.-mondta Lionel.
-Lehet-felelte a semmibe meredve Annabelle. 
-Mi az a volturi?-kérdezte a barátom.  
-Nem tudom, soha nem hallottam ezt a szót. 
-Talán egy név.-vetettem fel.
-De kinek vagy minek a neve lehet?-tűnődött Lionel. 
-Nem tudom... de valamit jelent...-suttogta a lány. 
-Valami rosszat...?-kérdezte Lionel. 
-Nem biztos, jelenthet jót is...-mosolyodott el a végére kényszeredetten. 
Nem tudom, de valamiért hittem neki, és kicsit meg is ijedtem a jóslattól. Valami ismeretlen vár rám, amiről nem tudom, hogy veszélyes-e.  
Ezt követően Lionelnek is jósolt, mégpedig a következőket:  szerelem, házasság, beteljesülés, élet, boldogság. Majd elindultunk haza, úgy döntöttünk, hogy holnap vadászunk. Lionel és Annabelle egész úton a jóslaton gondolkoztak, meg hogy hogy lehet az, hogy egyik vámpírnak van saját képessége, a másiknak pedig nincs. Az én személyes véleményem az, hogy ezek a dolgok megvoltak emberkorában is, például Tom valószínűleg könnyen elérte azt a dolgot, amit akart, és átalakulása után felerősödött. Én nem igazán kapcsolódtam be a beszélgetésbe, pár méterre mögöttük andalogtam, és azon gondolkoztam, hogy vajon mit jelenthet az, amit nekem jósolt Anna.

12. Érdekes dolgok...

Meghoztam az új fejit. Sajnálom, de nem volt ihletem. Megyek nyaralni, és előtte fel akartam tenni. Nem lett valami hosszú. Még egyszer bocsi.^^ 

 Ez a beszélgetés nagyon őszinte volt. Rájöttem, hogy Lionelnek is hasonló tervei vannak mint nekem. Ő is orvos akar lenni, csak a különbség kettőnk között, hogy ő állatorvos szeretne lenni. Azt mondja azért, mert igaz, hogy vámpír, de legalább úgy érezné, hogy nem egy szörnyű gyilkos. Szerinte nincs elég ereje ahhoz, hogy embereket gyógyítson, hogy a közelükben legyen, de valamilyen szinten ő is orvos szeretett volna lenni, és így látta a legjobbnak. Megérti az én nézőpontomat is, és úgy van vele, hogy miután elvégezte a főiskolát, azután nyugodtan beiratkozhat az orvosira is, sőt, még jobban is járna állítása szerint, mert közelebb kerülhet az emberekhez, és egyre jobban kifejlesztheti az önuralmát. Igaza volt. Tudom. És akkor is tudtam, de úgy éreztem, hogy cselekednem kell.
Másnap együtt indultunk el az iskolába. Út közben nem beszéltünk sokat, inkább mindkettőnk esze a tegnap éjszakán járt. Végiggondoltuk, hogy mi lenne a helyes megoldás. Én személy szerint nem tudtam rájönni. Lehet, hogy az egész dolog -mármint az önuralom- a gyakorláson múlik? Hogy mennyi időt töltünk emberek között? Vagy esetleg ösztönös? Szerintem ha többet leszünk emberek mellett, akkor megszokjuk a szagukat, abban azonban reménykedni sem merek, hogy teljesen megszűnne a vér iránti vágyakozás, de biztos vagyok abban is, hogy ösztönös, mert ragadozók vagyunk, és ösztönösen cselekszünk, de természetesen vannak tudatos döntéseink is. Minden teremtmény különleges. Az emberek, a növények, az állatok, mind más és más, és persze a vámpírok is egyediek. A mi fajtánk valami különleges mutációja lehet az embereknek és állatoknak, ugyanis a hétköznapokon tudunk ember módjára viselkedni, vadászat alatt teljesen elveszítjük emberi önmagunkat, és állati ösztöneink irányítása alá kerülünk. Ha nem irtóznék ennyire attól, ami vagyok, akkor talán még érdekesnek is találnám a fajt. Vajon mi befolyásol bennünket? Miért ennyire kemény a testünk? Talán azért, mert a rossz a lelkünk a sok gyilkosság miatt? Vagy lehet, hogy a szívünk miatt van, mert megállt, mikor átváltoztunk. Kőszív-kőtest. Lehet, hogy tényleg van összefüggés, de az sem kizárt, hogy semmi köze a kettőnek egymáshoz.  Talán rájövök egyszer, de lehet, hogy örökre egy megfejtetlen rejtvény marad. Nem tudom. Még nem.

Később, haza fele menet Lionellel.
-Na? Milyen volt? Nem bántad meg?-kérdeztem tőle, de biztos voltam benne, hogy tetszett neki, mert egy hatalmas vigyor ült a képén. 
-Dehogy bántam, nagyon érdekes volt. Mindig is érdekeltek ezek a dolgok. Mármint az élővilág, az állatok, meg az ilyenek. Ezek szerint van előnye is a vámpírságnak. 
-Tényleg? És szerinted mi lenne az?-tudakoltam kétkedve. 
-Természetesen az, hogy minden, amit mondanak, vagy olvasol rögtön megmarad, és soha nem felejted el... vagy legalábbis nem egy könnyen.-mosolygott.-Szerintem ez tök szuper. Így mi lehetnénk a legjobb orvosok a világon.-folytatta reménykedve.-Mivel meg tudunk jegyezni minden információt, nincs szükségünk ismétlésre. 
Szinte ugrált örömében, mikor ezeket végiggondolta. Nem tudtam eldönteni, hogy minek örül jobban: annak, hogy gyógyíthat, vagy annak, hogy tanulás nélkül is minden információ a fejében marad. Nem tehettem róla, de átragadt rám is a jókedve. 
-Igazad lehet.-feleltem elgondolkozva, és tényleg így is gondoltam. 
Ha igaza van-márpedig valószínűleg az van- és ezt onnan tudom, hogy abból a több száz kiolvasott könyvből, amit vámpírságom ideje alatt olvastam, mindre tisztán emlékszem. Jó pár orvosi könyvet is olvastam, és azokból is minden betűre emlékszem... természetesen. Holnaptól még több orvosi esetekről, betegségekről szóló könyvet fogok olvasni. Engem tényleg érdekel a téma, és nem csak a lelkiismeretem miatt akarok orvosként praktizálni, hanem a gyógyítás öröme végett is. Ezektől a gondolatoktól még boldogabb lettem. -Nincs kedved futni egyet az erdőben? Rengeteg az energiám... még ahhoz képest is, hogy vámpír vagyok. -Dehogynem. Persze. Mehetünk. 
Kimentünk, és úgy viselkedtünk, mint a kisgyermekek. Felmásztunk a fákra, versenyt futottunk, barchobáztunk, és ehhez hasonló baromságokkal múlattuk az időt. Úgy éreztem, hogy nem 25, hanem 5 éves vagyok. Nagyon jó volt kiadni magamból a fölös energiát, és úgy láttam Lionel is élvezte. Épp versenyt futottunk csukott szemmel, mikor egy hatalmas dörrenésre lettem figyelmes ott, ahol barátomnak kellett lennie-igaz nem láttam őt, mert csukva volt a szemem. Odarohantam hozzá, és láttam, hogy nincs egyedül. A földön ült egy hölgy társaságában, aki nagyjából 20 éves lehetett... és vámpír volt. Valószínűleg egymásnak ütköztek. 
-Sa...sa...sajnálom. Kérlek, bocsáss meg. Én csak...-mentegetőzött Lionel. 
A csaj egy hatalmas pofonnal jutalmazta a barátomat. 
-Te... te... tönkretetted az új ruhámat.-vicsorgott a hölgyemény.

Új blog. :)

Sziasztok!
Bocsi, hogy nem frisselek elégszer, sőt. De annyira el vagyok veszve:S:S
Kitaláltam egy új sztorit, ez nem Twilightos, de kinézem magamból, hogy előbb-utóbb lesz valami párhuzam köztük. XD
Új blog: Isabella Burgess élete
Remélem tetszeni fog, várom a komikat, és a rendszeres olvasókat XD :) :D

PusziSzeri

11. Új élet

Bocsi, nem lett valami hosszú, de nem akartalak tovább várakoztatni titeket. ^^ Sietek a folytival, ígérem :)


Ez volt az első napom az iskolában. Érdekes volt. Néhányan távolságtartóan mértek végig, mások egész barátságosan fogadtak. Furcsa volt, és nehéz is egyben, mert annyi féle illatot éreztem egyszerre. Égett a torkom, rettenetesen kínzó érzés volt, de küzdöttem ellene teljes erőmből. Megpróbáltam nem lélegezni, ez segített valamennyit. Lelkiismeret-furdalásom volt az érzés miatt, pedig tudtam, hogy nem tehetek ellene.  Próbáltam nem erre az érzésre koncentrálni, hanem a tanárok előadásait hallgatni. Nagyon élveztem, sok érdekes dolgot hallottam. Nap közben végiggondoltam, hogy hogyan lehetne belőlem orvos, és elhatároztam, hogy átiratkozok biokémia szakra, ott mégiscsak több esélyem lenne álmaim megvalósítására. Mikor vége lett a tanításnak, lementem az irodába. Bekopogtam, mire valaki kiszólt vontatott orrhangon, hogy "Szabad." Benyitottam. Egyszerű kis helyiség, kicsi ablakkal, középen egy asztal, mögötte két szék, ahol két idősebb férfi ült egy köteg papír fölött. Az ablak nyitva volt, és pont felém fújta az emberek szagát, ami mikor elért hozzám hideg zuhanyként hatott, és kis híján sarkon fordultam, de mégsem tettem semmit, nem akartam feltűnést kelteni, ezért nem vettem levegőt.
-Jó napot! Miben segíthetek? -kérdezte az idősebbik férfi mogorván. Ekkor vettem egy nagy levegőt, hagyva, hogy az illat égesse a torkomat, elkezdtem beszélni:
-Jó napot kívánok, a nevem Carlisle Cullen, ma volt az első napom. Általános szakra járok, és át szeretnék iratkozni biokémiára, ha lehetséges.
-Nem biztos, hogy van hely, mindjárt megnézem.-mondta unottan.
-Köszönöm.-feleltem, és utána nem vettem levegőt. Elkezdte nézegetni a papírokat, és jó 5 perc után megszólalt.
-Szerencséje van, épp van egy üres hely.
Vettem egy nagy levegőt, és ezt mondtam:
-Köszönöm szépen, akkor átiratkoznék, ha lehet.
-Természetesen. -felelte a másik kedvesen, mire az előző férfi vetett rá egy gonosz pillantást. Miután átrakott a másik szakra megköszöntem a segítségüket, és elindultam a könyvtár irányába. A friss levegőn ismét kitisztult a fejem, és menet közben szétnéztem az utcán, és rájöttem, hogy az embereknek szükségük van a segítségre.  Szétnéztem, és láttam, hogy mennyire szenvednek.  Egy férfi ment, a hátán egy hatalmas, teli zsákot vitt, az arcán jól látszott, hogy mennyire fáradt, és hogy egész nap dolgozott. A túloldalon egy nő feküdt a földön, a feje izzadt, valószínűleg melege volt, a szeme csukva, de nem aludt, hallottam, ahogyan szíve hevesen ver, és mélyeket lélegezve tartotta magát éber állapotban. Ezeket látva nagyon elszomorodtam, és még eltökéltebb lettem, még jobban segíteni akartam az embereken. Lassan, elgondolkozva odaértem a könyvtárhoz, és megálltam ott, ahol megbeszéltük, hogy találkozunk Lionellel. 15 perc után úgy döntöttem, hogy bemegyek. Itt is éreztem az emberek illatát, rettenetesen marta a torkomat, szörnyű érzés volt, és kitaláltam, hogy ma mindenféleképpen el kell mennem vadászni. Szétnéztem, és ott sem találtam sehol. Visszamentem az utcára, a környéket végigjártam, de Lionel sehol sem volt. Úgy döntöttem, hogy hazamegyek, hátha elkerültük egymást. Otthon is szétnéztem, és az asztalon találtam egy összehajtogatott cetlit. Egy üzenet volt a barátomtól, azt írja, hogy az erdőben van. Kimentem az erdőbe, és elkezdtem kiabálni: LIONEL! LIONEL! MERRE VA...? és megláttam, a vízparton ült összegömbölyödve, és mikor meglátott, szomorúan rám nézett, és ezt mondta:
-Bocsáss meg, Carlisle, nekem ez nem megy. -lehajtotta a fejét. Odamentem hozzá, és leültem mellé.
-Mi történt? Ugye nem....?-kérdeztem sajnálkozva.
-Majdnem, nagyon kicsin múlt...-mondta alig hallhatóan.
-Nekem ez nem megy, én nem tudok köztük lenni. Nem tudom, hogy te hogyan tudsz "nem tudomást" venni erről a kínzó, égető érzésről, amit az emberek szaga okoz, nekem nem megy. -fordult el.
-Hidd el, nekem sem könnyebb. Próbáld ki, hogy nem veszel levegőt, nekem bevált. És ne aggódj, később jobb lesz. -mosolyogtam rá halványan.
-Gondolod? -reménykedett.
-Szerintem igen. De ha van kedved, akkor visszamehetünk sétálni egyet a városban. -ajánlottam.
-Komolyan megtennéd?
-Természetesen, csak előtte vadásszunk.
-Köszönöm. -állt fel.
Elmentünk vadászni, és utána elmentünk szétnézni a sötét utcákon. Beszélgettünk a terveinkről, és a jövőről.

Sajnálom

Sziasztok!
Bocsika, hogy ilyen sokáig nem jelentkeztem, de friss leghamarabb vasárnap lesz, mert holnap megyek kirándulni Orfőre (Pécs mellé) wííí :D szombaton este érek haza, de csak vasárnap lesz időm feltenni, mert szerintem hulla fáradt leszek :) Aludni nem sokat fogok xD
nah mind1,  a lényeg annyi, hogy sajnálom, bocsi mindenkinek.
Puszi

10.

Bocsi, hogy ennyit kellett várnotok, nem volt ihlet :(

Otthon...
-WoW, de szép házad van - nézett körbe Lionel.
-Köszönöm, bár még csak most lett kész, mert én is pár napja élek ebben a városban-
mosolyogtam rá.
-És te mivel töltöd az idődet? Mert arra rájöttem ez alatt az egy hét alatt, hogy soha nem fáradunk el, legalábbis testileg nem, és nincs szükségünk alvásra. De akkor mivel lehet tölteni ezt a rengeteg időt? - kíváncsiskodott a barátom.
-Én tulajdonképpen esténként olvasni szoktam, nappal az erdőben futok, ugyanis akkor nem nagyon mehetünk emberek közé, mert csillog a bőrünk.
-Igen, mikor átváltoztam én is észrevettem. És hol laktál ez előtt? Mióta vagy vámpír?-tört ki belőle a kérdésözön.
-Kérlek, ülj le, és ha gondolod, elmesélem. - mosolyogtam, és örömmel láttam, hogy oldódik a hangulat, szegénynek legalább addig sem kell a feleségére gondolnia.
-Tehát én úgy körülbelül egy éve vagyok vámpír, egy idős vámpír támadott meg mikor vadásztunk. - magyaráztam Lionelnek, és láttam arcán az őszinte kíváncsiságot, és döbbentséget.
-Te vámpírokra vadásztál? - döbbent meg.
-Tulajdonképpen apám üldözte a démonokat, vérfarkasokat, boszorkányokat, vámpírokat, és miután ő lebetegedett én vettem át a helyét, és az egyik ilyen alkalommal történt meg a "baleset".
-És mióta élsz állati véren?
-Tulajdonképpen azóta, mióta először vadásztam.
-És....hány embert...öltél meg? - kérdezte vonakodva.
-Sehányat, és nem is tervezem - mosolyogtam.
-Mesélnél nekem pár dolgot a vámpírokról? Mit kell tudnom?
-Hááát...halhatatlanok vagyunk, nem öregszünk, erősek vagyunk, az érzékeink felerősödtek.
Ezen nagyon megdöbbent.
-Halhatatlan lettem? - kérdezte döbbenten és mellette szomorúan.
-Igen -suttogtam, tudtam, hogy mit érez most, pont azt, amit én éreztem annak idején. Pár perc múlva visszatért a jelenbe, és folytatta a beszélgetést, arcát komoly maszk alá rejtette.
-És milyen...öhm.. jövőt tervezel?
-Beiratkoztam egy iskolába, holnap kezdek. Tényleg, nincs kedved eljönni velem?
-Komolyan? Mindig is nagyon szerettem tanulni, csak szegények voltunk, így nem nagyon járhattam iskolába.
-Akkor most itt a lehetőség, gyere velem.
-Holnap elmegyünk, és te is beiratkozhatsz, mit szólsz?
-Az nagyon jó lenne. -csillant fel a szeme.
-És természetesen itt lakhatsz velem addig, amíg szeretnél, így neked is lesz lakásod, és én sem leszek egyedül.
-Biztos? Nem akarok a terhedre lenni.
-Persze, hogy biztos, nem szeretek egyedül lenni, és nem vagy a terhemre természetesen. 
-Akkor nagyon szépen köszönöm. Megkaptad a könyveidet?
-Igen, ma voltam értük, szeretnél belenézni?
-Igen, ha nem baj.
-Dehogy baj.
Felkeltem, és fél másodperc múlva már át is adtam a könyveket a barátomnak.
-Tessék, ezek azok. - nyújtottam át.
-Köszönöm-felelte.
-Nézz bele nyugodtan, én addig megfürdök.
-Rendben, és Carlisle, mindent nagyon köszönök.
-Ugyan, semmiség, nincs mit.
Ezzel elindultam a fürdőszoba felé. Bementem, megfürödtem, és hajat mostam. Mire kiértem Lionel az asztalnál ülve merült el az egyik iskolai könyvem fölé hajolt, és észre sem vette, hogy bementem a szobába.
-Mit olvasol?
-Jaj, elnézést, észre sem vettem, hogy itt vagy. Történelmet olvasok, nagyon várom az iskolát.
-Én is. - helyeseltem.
-Nem baj, ha belenézek a többibe is? Vagy te is bele akartál nézni?
-Nem, én mást fogok olvasni. - nyugtattam meg, és elővettem az utolsó könyvtári könyvet, amit még nem olvastam, és leültem vele a kanapéra. 2 óra múlva kiolvastam az egészet, és odatettem a többihez, reggel visszaviszem őket a könyvtárba. Odamentem Lionelhez, és megnéztem mit tanulmányoz ennyire, és megláttam a kémia könyvet a kezében. Két részre voltak osztva a könyvek, gondolom a szerint csoportosítva, hogy melyiket olvasta már.
-Ezeket olvastad? - mutattam rá az egyik kupac könyvre.
-Igen, azokkal már végeztem.
-Akkor ezekbe én is belenézek, mert kiolvastam a könyvtári könyveket, és holnap vissza is viszem, de így most nincs mit olvasnom.
-Természetesen, olvasd - mosolygott kedvesen, én pedig nagyon örültem, hogy nem kell egyedül élnem. Fogtam a biológia tankönyvet, és leültem a barátom mellé. Csendben ültünk egymás mellett, reggel 5-kor végeztünk a könyvekkel, mert Lionel beleolvasott a könyvtáriakba is.
-Nagyon várom az iskolát, kíváncsi vagyok milyen lesz.
-Én is, még sosem jártam egyetemre.
-Szerintem lassan indulni kellene, mert már nagyon izgatott vagyok, és nem is szeretnék elkésni.
-Rendben, felőlem akár el is indulhatunk.
Összeszedtünk néhány cuccot, én eltettem a könyveimet egy táskába, mellé tettem pénzt, adtam Lionak is, ha valamire szüksége van, akkor meg tudja venni. Nem akarta elfogadni, mondván már így is sokat tettem érte, de a végén csak sikerült rábeszélnem. Elindultunk, át a városon, végig árnyékban haladva, bár nem is nagyon sütött a nap. Egy ismeretlen utcán mentünk az iskola irányába, ahol sok ház volt, némelyiknek ajtaja sem volt, az egyik ház ablaka alatt feküdt egy ember, nagyon rosszul nézett ki, beteg volt, mellette egy kislány - valószínűleg a gyermeke- ott ült, átölelte, és sírt. Rengeteg szegény, és beteg embert láttam ez alatt a pár perc alatt, amíg nem értünk ki ebből a kis utcából, és itt döntöttem el, mivel szeretnék foglalkozni.
-Orvos akarok lenni. - mondtam ki hangosan legfőbb vágyamat, mire a mellettem sétáló Lio felkapta a fejét, és kérdőn nézett rám.
-Mit mondtál az előbb? - kérdezte.
-Azt, hogy orvos akarok lenni, és segíteni szeretnék az embereken.
-De az orvosok munkájában sok a vér. - hitetlenkedett.
-Tudom, de talán később, mire elvégzem az egyetemet nem fogom ennyire kívánni. - ezen elgondolkozott, és pár perc múlva megszólalt.
-Talán igazad van, nem is rossz ötlet. Lehet, hogy én is elgondolkozok valami hasonló munkán, ahol lehetne segíteni az embereken, ha már ezt a sorsot szánták nekünk.
Odaértünk a sulihoz, Lionel is bejött, beiratkozott, engem útbaigazítottak, és megbeszéltük a barátommal, hogy a könyvtárban találkozunk, ott megvár, és együtt megyünk haza.

9. Új otthon

Itt a friss, remélem tetszeni fog, várom a komikat, legközelebb gyorsabb leszek, ígérem (A)

Komolypajti, köszönöm a segítségedet :)

Jó olvasást mindenkinek. x)

MSN-em: detti1994@hotmail.com, fel lehet venni, örülnék neki :)(L):)x)

Nah jó, nem húzom tovább az idegeiteket x)

SzeriPuszi

A táskáimat a hátamra dobtam, ugyanis csak két bőröndnyi cuccot vittem magammal, és futásnak eredtem. A hátamon lévő súlyt szinte nem is éreztem, a futásban egyáltalán nem gátolt.
4 óra múlva odaértem Charlestonba, és rögtön házat kezdtem keresni, nem sokra rá találtam is egyet, ami elfogadható áron, viszonylag jól is nézett ki, a város szélén volt, közel egy erdőhöz. A kulcsokat azonnal kézhez kaptam, a házat rögtön ki is fizettem, ugyanis töredékébe került annak, amit apám házáért kaptam, de lényegesen kisebb is volt, viszont ha jobban belegondolok, ez nem akadály, ugyanis egyedül fogok élni, és nekem nem kellett nagy lakás. Bepakoltam a házba, mindent elhelyeztem, mikor megláttam a szememet egy képben visszatükröződni, és elszörnyedve láttam, hogy a színe éj fekete. Nem is csoda, hogy ilyen hamar megkaptam a kulcsokat. Szegény tulaj, biztosan halálra rémült, el kellett mennem vadászni, nem akartam első nap a figyelem központjába kerülni. Szépen lassan, emberi tempóban kisétáltam a házból, mert ha véletlen itt megy el valaki ne rémítsem már rögtön halálra, de mikor kiértem az erdőbe, és ott voltam, ahol már senki nem láthatott megálltam, becsuktam a szemem, beleszippantottam a levegőbe, és elkezdtem az ösztöneimet követve teljes erőből rohanni. Rohantam, ahogy csak tudtam, mígnem egyszer elértem áldozatomhoz, ami egy szarvas volt. Kiéhezve vérére, rögtön rávetettem magam, szegény szépen lassan a földre rogyott, megpróbáltam sietni, hogy minél kevesebbet kelljen szenvednie szegény állatnak. Ezt követően megettem még három őzikét, és a lelkiismeretem még rosszabb lett, mint eddig. Evés után futottam még egyet az erdőben, csak azért, hogy felderítsem a terepet, majd elmentem a városba, megkerestem a könyvtárat, kivettem hat hosszú regényt, hazamentem, és elkezdtem olvasni. Egész estémet ezzel töltöttem, kiolvastam két könyvet, majd reggel bementem a városba, megkerestem az egyetemet, és beiratkoztam, másnap kellett mennem a könyveimért, és holnap után lesz az első napom. Hirtelen nagyon izgatott lettem, hogy végre kielégíthetem tudásszomjamat. Hazamentem, és ismét olvasni kezdtem. Reggel elmentem a könyveimért, és ismét boldogan tértem haza, de végiggondoltam az életemet, és rájöttem, hogy egyedül voltam, barátok nélkül, és senkinek nem hiányoztam volna. Ezeket átgondolva még szomorúbb lettem, nem tudtam, hogy mit kellene tennem, tanácstalan voltam. Bár, lehet, hogy a főiskolán lesznek barátaim, reménykedtem.
Hazaértem, és elhatároztam, hogy kimegyek az erdőbe egy kicsit.
Erdőben...
Csak futottam, cél nélkül, sötét volt már, de így is mindent tökéletesen láttam, bár nem figyeltem a gondolataimon kívül semmire, így nekimentem valaminek, vagyis valakinek. Egyikünk sem figyelt, és egymásba ütköztünk, aminek olyan hangja volt, mint mikor két kőszikla ütközik egymásnak. Mindketten elestünk, majd kérdőn néztünk a másikra. Az első, amit észrevettem az idegenen az az volt, hogy a szemei vörösek, és olyan fehér a bőre mint az enyém, tehát biztosan ő is vámpír. A kölcsönös rémületből én tértem magamhoz először:
-Jaj, nagyon sajnálom, ugye nem esett bajod?-kérdeztem aggódva.
-Nem-felelte félénken, mire mindketten másodpercek alatt talpra álltunk.
-Szia, Carlisle Cullen vagyok-mosolyogtam rá.
-Szia, Lionel Wilmer vagyok, és kérlek bocsáss meg.-mentegetőzött.
-Ugyan, ne kérj elnézést, én nem figyeltem. Amúgy te hol laksz?-próbáltam oldani a hangulatot.
-Nekem nincs otthonom-mondta szomorúan.
-Mi történt?-kíváncsiskodtam.
-A feleségemmel sétáltunk az utcán egy héttel ezelőtt, és megtámadtak minket. Hárman voltak, és az egyik rám vetette magát, mondtam a nejemnek, hogy meneküljön, de elkapta a másik, és megölte, engem csak megharapott a támadóm, mert mikor szívta volna ki a véremet megláttak valamit, amitől megijedtek, és otthagytak a feleségem testével félholtan, fájdalomtól sikoltozva. 3 napig szenvedtem, sikoltoztam az út szélén, a feleségem holtteste felett, és úgy éreztem, hogy meghalok, belül rettenetesen égtem, és egyszer csak mindennek vége lett. Rájöttem, hogy vámpírrá változtam, és a gyász mellett szörnyű lelkiismeret furdalásom lett. Először a feleségem halála miatt, majd azért, mert mostantól kezdve így, gyilkosként kell leélnem az életemet.-sírta.
-Jézusom, nagyon sajnálom, hogy ennyit kellett szenvedned. És eddig hány embert öltél meg?
-Sehányat”.-felelte.
-És mivel táplálkoztál?
-Semmivel, nem akarok gyilkos lenni. Amint átváltoztam elrohantam a városból, és négy napja futok, eddig meg sem álltam, kivéve most, mikor összeütköztünk.
-Nem vagy éhes? Nem kapar a torkod?-aggodalmaskodtam.
-De, nagyon is.
-Nincs kedved vadászni? Persze nem emberre, én sem emberekre vadászok. Aztán eljöhetnél hozzám, ha van kedved.
-Ha nem emberre vadászol, akkor mire?-érdeklődött Lionel.
-Állatokra. Például szarvas, őz, oroszlán, mikor mit találok.
-Tényleg? Megmutatod hol találhatok állatokat? És nagyon szívesen el mennék hozzád, köszönöm a meghívást, és hogy végighallgattál.
-Ez természetes, nincs mit. A vadászatról: Csukd be a szemed, és szagolj bele a levegőbe.
 Megtette amit mondtam, majd elkezdett futni. Én lassan követtem, és megláttam, hogy talált egy medvét, és rávetette magát. Ezen kívül evett két szarvast, és egy antilopot.
-Jól laktál?-kérdeztem mosolyogva.
-Igen, és köszönöm a segítséget.
-Akkor jössz hozzám? Maradhatsz ameddig akarsz.
-Tényleg? Nem akarok a terhedre lenni.
Nem, örülnék a társaságodnak.
-Köszönöm szépen.
-Indulhatunk?
-Persze, mutasd az utat.-mosolygott.
Ezzel elindultunk hozzám...

Friss

Sziasztok!
Bocsi, hogy nem raktam fel szombaton az új részt, meg van írva, de még ki kell javítanom, szerintem hosszú lett.:)
Jaa és ha szombatig összegyűlik 5 komi, akkor hosszabb részt teszek fel, és figyelni fogok, hogy ne legyen függővég, de nem akarlak piszkálni titeket, bár a komihatáron elgondolkoztam, de úgy döntöttem, hogy nem lesz. Örüljetek XD de csak mert szeri van :)
Vike segített, ő adta az ötleteket, köszönöm neki.
Pusszantás x) xoxo

Feladataim:
1. Tedd be a logót a blogodba!
2. Nevezd, meg akitől kaptad!
3. Válaszolj a kérdéseket!
4. Nevezz meg 6 bloggert (belinkelve) akinek továbbadod!
5. Értesítsd az érintetteket!

1.Kész :)
2.Katicától kaptam, köszönöm.
3.Kérdések:
  Kedvenc könyvem: Twilight saga, 16 leszek Tartsd meg a titkom!
  Kedvenc íróm: Stephenie Meyer
  Kedvenc ételem: csoki forevööör :D és palacsintaXD
  Kedvenc italom: Coca-Cola
  Kedvenc színem: pink
  Kedvenc énekesem: Iyaz
  Kedvenc énekesnőm: Taylor Swift (TayTay:)
  Kedvenc együttesem: Paramore
  Kedvenc DJ: nincs
  Kedvenc színész: Robert Pattinson, Taylor Lautner, Zac Efron
  Kedvenc film: Twilight, New Moon, Nem férek a bőrödbe
  Kedvenc sorozatom: The Vampire Diaries
  Kedvenc dalom: Iyaz Replay :)
  Kedvenc hangszerem: Edward miatt zongora XD
  Kedvenc hónapom:december
  Kedvenc napom: szombat, ha suli van, nyáron pedig a péntek:D
  Kedvenc napszakom: este
  Kedvenc évszakom: tavasz
  Kedvenc sportom: úszás
  Kedvenc idézet: "Nem az az igazi, akivel le tudnád élni az életed, hanem az, aki nélkül nem!"
  
4. Nekik adom:
http://twilightmaskep.blogspot.com/
http://sunshine5rs.blogspot.com/
http://mindenrs.blogspot.com/
http://loraswan.blogspot.com/
http://twilight-alicecullen.blogspot.com
http://halhatatlanszerelem.blogspot.com/

Köszönöm :)
  

8.

Nem késtem, még éjfél előtt sikerült feltennem az új részt, de nincs kedvem címet kitalálni, azt holnap írok. Örömmel látom, hogy néhányan elkezdtetek kommentelni, nagyon örülök, és köszönöm. Mint láthatjátok új címe lett a blognak. Ez azért van, mert később lehet, hogy nem Carlisle szemszögéből fogom írni, esetleg nem csak az övéből :)

Komiknak továbbra is örülnék, és ha valaki elvállalná a "bétaságot" azt is szívesen fogadnám, de nekem nem a helyesírásomat kellene javítani, hanem ötletekkel kéne elhalmozni. :D detti1994@hotmail.com:D

KOMIT, LÉGYSZIII! KöccePucca

Elkezdtem selejtezni a cuccokat. Apámnak nem volt sok dolog a házában. Volt néhány ruhája, egy jó pár könyve, egy csomó kereszt, néhány rózsafüzér, és Biblia. Miután összepakoltam a cuccait, beletettem egy táskába őket, hogy holnap, ha nem süt a nap el tudjam vinni a templomba, ugyanis ott gyűjtik a már nem használatos, de jó dolgokat. A könyvei közül néhányat megtartottam, de a többit sajnos oda kellett raknom a ruháihoz, mert ennyi cuccot nem tudtam magammal vinni. Mikor készen lettem átmentem az én szobámba, és az én cuccaimat is kiválogattam. Volt néhány ruha, amire már nem volt szükségem, és ezeket is oda raktam apám cuccaihoz. Nem sok mindent megtartottam meg, csak ruhákat, néhány könyvet, és képeket a falról, meg a keresztet, amit apám faragott '35-ben. Ezeket is táskákba csomagoltam, és bevittem a vendégszobába. Úgy döntöttem, hogy a bútorokat itt hagyom, azokkal úgy sem tudnék mit kezdeni.
Másnap esős idő volt, ezért elindultam a kiválogatott dolgokkal a templomba, és ott is Cilian Cullenként mutatkoztam be. Nagyon örültek az adománynak, és rengetegen nyilvánították részvétüket Robin és Carlisle elvesztése végett a gyülekezetben. Sok régi ismerőssel találkoztam, megpróbáltam nem nagy feltűnést kelteni, de néhányan így is kétkedve néztek rám.
Hazafele menet beugrottam az erdőbe vadászni, majd elmentem egy könyvtárba, és kivettem hat regényt, majd ezután hazaindultam. Otthon gyors megfürödtem, és elkezdtem olvasni. Két nap alatt kiolvastam a könyveket, és vissza is vittem őket a könyvtárba, mert még mindig rossz volt az idő, így feltűnés nélkül járkálhattam az utcákon. Most nem veszek ki másik könyvet, mert holnap jön a kulcsért Ron apja, és én már költözök is el ebből a városból. A múltkor olvastam egy könyvben egy városról, ami Dél-Karolinában található, a neve Charleston. Van ott egy egyetem, ahova beiratkoztam, hogy teljen valamivel az idő.  A könyvtár után beugrottam egy boltba, és vettem kekszet, teát, kávét, és kenyeret, hogy ne tűnjön fel Arthurnak, hogy nem tartottam otthon kaját, és meg is akartam kínálni valamivel.
Éjjel elmentem az erdőbe futni néhány kört, nagyon jó volt. Megálltam egy folyónál, ott, ahol anno annyit játszottunk a barátaimmal, és ismét a múlton gondolkoztam, és hogy mennyire egyedül vagyok. Nagyon hiányzott a társaság, az emberek közelsége, én társasági lény vagyok, nem bírom a magányt, kezdek becsavarodni. De majd a charleston-i egyetemen megismerkedek emberekkel.
Reggel 7-kor hazaindultam, fél óra múlva már a házban is voltam. Kitakarítottam, aztán még egyszer körbenéztem, hogy nem maradt-e ott valami. Miután szétnéztem kitettem az asztalra a kaját, főztem kávét, csináltam teát, ránéztem az órára, és elégedetten láttam, hogy még van egy óra Arthur érkezéséig. Hogy múlassam az időt, elővettem egy verses kötetet, csak hogy lekössem magam valamivel. Ez volt az egyik kedvenc kötetem, már rengeteget olvastam, Francois Villontól. Az ő verseit olvastam, míg meg nem érkezett Arthur.
-Jó napot, Cilian!-köszönt.
-Jó napot, Arthur!-üdvözöltem.
-Jöjjön beljebb!-invitáltam.
-Köszönöm-felelte kedvesen.
-Megkínálhatom esetleg valamivel?
-Igen, köszönöm
-Mi adhatok? Egy kis kávét, vagy teát?
-Egy kis kávét, de csak ha Ön is iszik.  Na ez alól nem tudtam kibújni, megpróbáltam lenyelni.
-Rendben.-feleltem, és reméltem, hogy nem hallja a hangomon a félelmet.
-Foglaljon helyet.
-Köszönöm.
-Parancsoljon, itt a kávé, és keksz is van-mosolyogtam rá. Töltöttem magamnak is, és leültem mellé. -Köszönöm, igazán kedves.
-És mi újság Ronnieval?-ittam egy korty kávét. Nem is volt olyan szörnyű íze, mint amilyen az illata. Vettem egy sütit is, csak kíváncsiságból. Háát, őszintén szólva a kávé finomabb volt, de arra sem fogok rászokni.
-Ron egészen jól van, de még egy kicsit depressziós, de legalább rendesen eszik, és jár emberek közé is.
-Akkor kezdi kiheverni.-állapítottam meg.
-Fogjuk rá. És önnel mi újság? Sikerült összecsomagolnia?
-Igen, néhány ruhát a rászorulóknak adtam, nem sok mindent tartottam meg.-mutattam a földön lévő táskákra. -Úgy gondoltam, hogy a bútorokat itt hagynám, ha nem gond.
-Nem, persze, és köszönöm.
Még beszélgettünk egy kicsit, megkérdezte, hogy hová fogok költözni, és mit tervezek, aztán végleg búcsút intettem emlékeimnek, és útnak indultam...

7. Látogató

Khm..bocsikaaa, megint késtem :,( Tudooom, és mégeccer sajnálom, de ti sem írtok kritikát, kivéve az én drága R.S. bnémat, akit nagyon imádok, és köszönöm a komit. Komit írjatook léccciii. 

Boldog Nyuszit mindenkinek<3

Apám már több, mint egy hónapja meghalt, és rá 2-3 napra el is kezdtem árulni a házat, mert nagyon fájt a közelében lennem annak a helynek, ugyanis mindenben a múltat láttam. A múltat, ami többé nem lehetett az enyém, melyet el kellett felednem, hogy valaha is újra átélhetném. Legalábbis nem ott, és nem azokkal az emberekkel. Nagyon szomorú és magányos voltam. A házunkban, a legfőbb emlékforrásomban sétálgattam, és a múltra gondoltam, a barátaimra, az apámra, az életemre, melynek nagy részét ott töltöttem el. A fal, melyen lógott egy festmény, amin édesanyám és édesapám volt, a házasságuk elején festette róluk valaki. Mellette én Ronnival körülbelül 10 évesen, amellett egy kis kép Londonról, és hozzá közel egy kereszt lógott, amit 1635-ben készített apám. Nagyon rossz volt látnom ezt a rengeteg képet, és dolgot, ami nemrég a mindennapjaimhoz tartozott. Szomorú emlékezésem közben kopogott valaki az ajtón. Te jó ég! Vajon ki lehet az? Csak nem egy régi barát, aki azt hitte, hogy halott vagyok, de nincs tisztában Robin halálával. Most mi legyen? Úgy döntöttem, hogy nem barchobázok tovább, hanem kinyitom az ajtót. Kinyitottam, és megláttam egy középkorú férfit, akivel még soha nem találkoztam.
-Jó napot kívánok! Miben segíthetek?-kérdeztem.
-Azt hallottam, hogy eladó a ház.-felelte az idegen. Ekkor hálát adtam, hogy mégiscsak kinyitottam az ajtót. -Jól hallotta, és mit szeretne? Esetleg bejönne körül nézni?
-Igen.-hangzott a válasz.
-Fáradjon beljebb, és nézzen körül.Megkínálhatom esetleg valamivel?
-Nem, köszönöm, csak a ház érdekelne.
-A nevét megkérdezhetem?-kíváncsiskodtam.
-Jaj, elnézést, természetesen. Arthur Jonson.-emelt kalapot. -És önben kit tisztelhetek?-kérdezte. Jesszusom, erre mit feleljek? Elmondjam neki a valódi nevemet? És ha itt lakik a környéken és hallott a halálomról? Hátha nem... , de azért az ördög nem alszik, inkább nem kockáztatok.
-A nevem Cilian Cullen-feleltem, mert nem mertem kockáztatni.
-Ön rokona volt Robin Cullennek, és a fiának, Carlislenak?-kérdezte. És ismét jól döntöttem, bár utálok hazudni.
-Igen, ők a rokonaim voltak, igaz csak levélben tartottuk a kapcsolatot, mert én nem itt élek.
-Nagyon sajnálom Robint és Carlsile-t, ők jó emberek voltak, bár személyesen nem ismertem őket, soha nem találkoztunk, de a gyermekem sokat mesélt róluk.
-A gyermeke személyesen is ismerte őket?
-Igen, jó barátok voltak Carlisleval. Ő az-mutatott egy képre Arthur, amin Ronnieval voltam gyerekként. Ezen nagyon megdöbbentem. Ronnie apja nem élt velük, Ron-t az édesanyja nevelte fel, ugyanis az apja elköltözött a munkája miatt, és ott  találkozott szerelmével, aki miatt elhagyta feleségét, és ezáltal fiát, de rendszeresen tartották a kapcsolatot.
-De Ronnie nem is Jonson volt-csúszott ki a számon, és őszintén remélem, hogy nem hallotta a hangomban a kíváncsiságot.
-Igen, mert ő az édesanyja után kapta nevét, így lett Ronnie Coleman.
-És hogyhogy nem az ön nevét kapta?
-Ez bonyolult-mondta zavartan
-Elnézést, nem akartam kíváncsiskodni, kérem bocsásson meg.
-Semmi gond, nem az ön hibája. Végül is nem titok. A feleségem apja úgy engedte csak a gyermeket megtartani, ha az ő nevét kapja, mármint Coleman lesz. Roseval, a feleségemmel tehát nem volt választásunk, féltünk az apjától, így kapta az ő nevét.
-Elnézést, nem akartam kíváncsiskodni, de Carlsile rengeteget mesélt nekem a fiáról, nagyon szerette őt. -Ronnak nem sok barátja volt, így nagyon örültem, hogy Carlsileval így megértették egymást, sok időt töltöttek együtt, és még most is nagyon szomorú a halála miatt, pedig már több hónapja történt. Az elején szinte semmit nem evett, és nem ivott, beszélni se nagyon beszélt, nagyon megviselték a történtek, azt hittem, hogy őt is elveszítjük, de hála istennek elkezdett enni, de még mindig nagyon zárkózott. Ronnie apjának szavai késszúrásként hatoltak a tudatomba. A legjobb barátom majdnem meghalt miattam, és én semmit nem tehettem ellene. Nagyon rossz érzés fogott el.
-De ugye nincs semmi komoly baja?
-Nem, hála istennek szerintem hamarosan kiheveri, már amennyire egy jó barát halálát ki lehet heverni.-szomorodott el.
Közben elindultunk a házban, hogy Arthur szét tudjon nézni. Mindketten csendben voltunk, és gondolkoztunk. Láttam, hogy egy könnycsepp folyt végig az arcán, ahogy látta a képen fiát. Nagyon nehéz lehetett nekik. Végigmentünk a házban, majd közölte, hogy meg szeretné venni. Ennek nagyon örültem, és megbeszéltük, hogy egy hét múlva adom át a kulcsokat, így nekem is lesz időm kiköltözni. Apám cuccait oda adtam a rászorulóknak, a többit pedig elvittem magammal. Kifele menet vetett még egy pillantást a képre, amin a fiával voltunk, nagyon megsajnáltam, és odaadtam neki, ennek nagyon örült, és mondta, hogy elviszi Ronnak, hogy legyen egy emléke legjobb barátjáról. Miután elment elindultam vadászni, majd félóra múlva el is kezdtem csomagolni, bár volt egy hetem összepakolni...

6. Változások

Hát..öhm..izééé...bocsika, hogy nem raktam fel időben az új részt, nincs más mentségem: lusta vagyok. Ezen a héten megpróbálok feltenni még legalább két részt kárpótlásul, hogy ennyit kellett várnotok, de a szünetben összeszedem magam...ígérem. x) Az msn címem változatlan:) Remélem tetszeni fog a feji, bár nem sikerült túl izgisre, de igyekszem x)

Mikor rápillantottam a képre észrevettem, hogy a szemem színe megváltozott... Hát ez elég furcsa... Azt hittem, hogy örökre vörös lesz, mint a vér, de ezek szerint nem. Tulajdonképpen azért lepődtem meg ennyire, mert a támadóm biztos, hogy nem 2 hete volt vámpír, pedig neki még akkor is vörös volt, az enyém most alig piros, sőt, inkább narancssárgás. Lehet, hogy attól függ, a szemünk színe, hogy milyen vérrel táplálkozunk? Lehet, hogy azért volt más az ő szeme, mert ember vérrel táplálkozott, én pedig állatéval? Vajon milyen színű lesz a szemem? Majd naponta ellenőrzöm, úgyis sokszor fogok idejárni, legalábbis remélem. Robin halála után már nem fogok "esti vendég" lenni. Lehet, hogy visszaköltözök, de lehet, hogy elköltözöm ebből a városból. Még nem tudom, hogy mit fogok tenni, de lesz időm gondolkodni, az biztos. Tehát... lassan felkel Tom is, el kell indulnom. A szobám felé veszem az irányt, és két pillanat múlva már a szekrényemben kotorászok. Hihetetlen, de semmit nem változott a szobám, azt hittem, hogy apám bánatában szét fogja dúrni, de uralkodott érzelmein, mert minden ugyanúgy van, ahogy hagytam. Most már tényleg sietnem kell, mindjárt hét óra, mindig akkor kelnek apáék, nem szeretném, ha meglátnának. Kiveszek egy nadrágot, és egy felsőt, majd kiugrok az ablakon. Régen mindig így közlekedtünk Ronnieval, apa ezért mindig nagyon haragudott, de most nem eshet bajom. Elindulok az erdőbe, de most nem a megszokott helyemre megyek, hanem a tóhoz, ahol tegnap vadásztam, és megfürdök. Már elég régen fürödtem, épp itt az ideje. Fürdés után elmentem futni, de csak mert jól esett. Élvezem a gyorsaságot, ilyenkor az agyam ki tudom kapcsolni, és csak a sebességre tudok koncentrálni. 1-2 óra futás után szembejön egy vadmacska, és nem bírok neki ellenállni, isteni íze van. Vadászat után, mivel más dolgom nincs, tovább futok. Közben  kitalálom, hogy holnap elmegyek egy nagyobb városba, keresek egy könyvtárat, és kiveszek pár könyvet, hogy teljen valamivel az idő. Lassan besötétedik, és elindulok apához. Az este ugyanúgy telt, mint tegnap, kivéve azt, hogy apám ma is egy kicsivel rosszabbul lett. Nagyon fáj látnom ahogy szenved, és hogy egyre kevesebb benne az élet. Nagyon rossz végignéznem apám leépülését.
3 hónappal később...
Most jöttem el apámtól, már nem sok lehet hátra neki. Egyre rosszabbul van. Nagyon fáj látnom a szenvedését, megváltás lenne számára a halál. Az is gyengíti, hogy még mindig nem tudta elfelejteni a "halálomat".
Körülbelül 3 hónapja láttam először változást a szemem színén, de azóta rengeteget változott, arany színe lett. Apa közelében csak úgy tudok lenni, hogy minden másnap elmegyek vadászni, és legalább három vadat "megeszek", és még így is nehezen tudok ellenállni az emberi vérnek, pedig levegőt sem szoktam venni a közelükben.Az elmúlt idő alatt nem sok minden változott. Megpróbálom hasznosan tölteni a rendelkezésemre álló temérdek időt. Nappal hegyet mászok,vadászok, futok, de legtöbb időmet olvasással töltöm. Az elmúlt időben rengeteg könyvet kiolvastam, és rájöttem, hogy mindegyikre tisztán emlékszem, pedig minimum 500-at elolvastam. Az éjszakákat pedig kivétel nélkül mindegyiket apám társaságában töltöm, és látom, hogy Tom mennyi mindent megtesz érte, nagyon hálás vagyok neki, rengeteget törődik a barátjával. Apám napról napra egyre gyengébb, betegebb, és még mindig nem tudta elfogadni azt, ami velem történt, még mindig gyászol. Legszívesebben odamennék hozzá, és mondanám neki, hogy élek, és hogy bocsásson meg, hogy titkolóztam, de nem teszem, az ő érdekében...

Tehát így teltek a hónapjaim, mígnem egyszer édesapám meghalt, egészen pontosan március 23-án. Március 27-én temették el, nem sokan voltak a temetésén, pár barát, a gyülekezetéből páran, és néhány idős, én pedig a távolból figyeltem az eseményeket, nem mertem közelebb menni, nehogy valaki meglásson. Közvetlenül az "én" sírom mellé helyezték örök nyugalomra. Nagyon szomorú lettem. Tudtam, hogy nem sok van neki hátra, rengeteget szenvedett, de végül álmában lelte halálát közös képünkkel a kezében, amit hála Tomnak-aki rengeteg mindent megtett érte, elintézte, hogy eltemessék vele, így "együtt" lehet velem örökre.

Eddig is egyedül voltam, de legalább apám valamennyire helyettesítette ezt a hiányérzetet bennem, de most teljesen egyedül vagyok. Már sokat gondolkoztam azon, hogy mit tegyek, ha meghal. Megfordult a fejemben a lehetőség, miszerint itt élnék tovább úgy, ahogy eddig, de ezt nem tehetem, mert ez így nem lenne valami tartalmas örökkévalóság. A másik lehetőség az volt, hogy eladom a házunkat, és elköltözök innen. Végiggondolva úgy döntöttem, hogy az utóbbi lehetőséget választom, és elköltözök...

Díj:)

Szabályok:
1.) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (belinkelve a blogjukat)!
2.) Tedd ki a logót a blogodra!
3.) Írj magadról 7 dolgot!
4.) Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
5.) Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!

1. Köszönöm, Katica! http://fictwilightfic.blogspot.com/
2. Meg volt:)
3. Húúha. Ezt nem szeressem :D
    1. A nevem Detti.
    2. Makón lakok.
    3. Imádom a barátaimat.
    4. "Néha" egy "kicsit" dilis vagyok:D
    5. Van egy kiskutyám, akit imádok.
    6. Imádom a csokit.
    7. És nagyon szeressem a Twilightot, és Taylor Lautnert:) 
 4.  http://twilightmaskep.blogspot.com/
      http://sunshine5rs.blogspot.com/
      http://mindenrs.blogspot.com/
      http://e-sz-m.blogspot.com/
      http://hogyanlettemvampir.blogspot.com/
      http://solyablogja.blogspot.com/
      http://alkonyat-utan.blogspot.com/
5. Meglesz:)

Sziasztok

Ma a suliban egy váratlan pillanatban (az egyik szünetben) jött az isteni szikra. Végiggondoltam, hogy nem muszáj nekem is úgy "látni" a vámpírokat, ahogy Stephenie elképzelte. Persze nagyon tetszik az, ahogy ő látja őket,de hogy ne legyen ennyire hasonló a történetem, mint az ő ötletei, másképp fogom leírni a vámpírokat. Nem a kövi fejiben valósítom meg a gondolataimat, de jobb, ha szólok előre, hátha így többen fogtok olvasni, hogy nem lesz ennyire uncsi és kiszámítható. xD Jaa.. és ezek az ötleteim csak Esme megismerése után fognak beteljesedni, remélem nem árultam el túl sokat. (nah ez értelmes lett...:D)

U.i: a friss, mint ígértem szombaton fent lesz...jó esetben.:D Nah jó, megpróbálok sietniXD

Pusszantás x)

Díj. :)

Díj. :)

Ez egy blogger díj. A szabályok a következők:

1. ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül.

2. a logót kirakom a blogomba.

3. a szabályzatot kirakom a blogomba

4. megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címét.

5. kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba.

6. megnevezem, hogy kitől, és mikor kaptam, és nagy színes betűkkel kirakom a blogomba.

7. betartom a szabályokat.

1. Meg volt :)

2. Ez is :)

3. Szintén :)

4. Annyi jó blogot olvasok, de itt van hat: 

 http://e-sz-m.blogspot.com/
 http://hogyanlettemvampir.blogspot.com
 http://www.charmingtwilightbycarlie.blogspot.com/
 http://solyablogja.blogspot.com/
 http://nm-ec-alice23.blogspot.com/
 http://vegtelenvalasztas.blogspot.com/
5. Név: Detti
    Lakhely: Magyarország, Makó
    Születési hely: Szeged
    Magasság: 170 cm
    Névnap: Február 18.
    Foglalkozás: Tanuló
    Testvérek: Nincsenek :(
    Anyanyelv: Magyar
    Beszélt nyelvek: Magyar, angol, és valamennyire francia xD
    Gyűjtemény: újságok (főleg Bravo), de bármit képes vagyok begyűjteni XD
    Cipőméret: 39
    Kedvencek: Twilight saga (természetesen), a barátaim, a kutyukám, a macskám, Taylor Lautner, Robert Pattinson, Zac Efron, és még rengeteg minden :D
    Hobbi: biciklizés, számítógépezés, olvasás, írás (báár azt még gyakorolni kell:D)
    Zsebpénz: van :)
    Kívánság: sok-sok komiii, nah jó, ez csak vicc volt, de azért írhattok:D hamarabb jöjjön ki a Breaking Dawn :D xD
    Álom: talizni Robbal :D
    Szerencseszám: 5
    Háziállatok: 1 kutyi, 1 macskusz, 2 teki

6. A díjat KATICÁTÓL kaptam 2010.03.23-án, 17:25kor, és nagyon, de nagyon köszönöm! :)

5. Új életem

Hát hol is kezdjem... Talán az elején XD Mivel többen írtátok, hogy olvastok, ezért úgy döntöttem, hogy valami rendszeresség kellene abba, hogy mikor teszem fel az új részeket. Lehet, hogy minden szombaton hoznám, addig megpróbálok összehozni valami értelmeset x) A másik pedig az, hogy nem vagyok valami kreatív a címeket illetően, ezért lehet, hogy nem is nagyon erőltetem, de ha valaki kreatív, az nyugodtan írjon, (oldalt vannak az elérhetőségeim) elküldöm neki az új fejit, és ha van ötlete akkor azt felhasználnám, persze csak ha jó így nektek, ha nincs jelentkező, akkor kitalálok valamit:) :D Ja, és ha valaki szeretne társszerki lenni, vagy van ötlete, hogy mit csináljak másképp, az is nyugodtan írjon. Előre köszi annak, aki ír, és aki olvas:)

Elindultam az erdőbe, ugyanis eldöntöttem, hogy mostantól ott fogok "lakni", távol az emberektől, hogy még csak ne is fordulhasson meg a fejemben az a gondolat, hogy táplálékul szolgáljon bárki is. Nem abba az erdőbe mentem, ahol leugrottam a szikláról, ez egy távolabbi erdő, itt még nem jártam, és már olyan bent voltam, hogy biztos lehettem benne, hogy oda nem megy egy ember sem. Volt időm gondolkozni, ki kellett találnom valamit, mert tudtam, hogy ez így nem lesz jó. Annyira égett a torkom, hogy legszívesebben... nem, erre még csak gondolnom sem szabadott. Mit csináljak, hogy ne öljek embert? Mi legyen velem, hogy végre meghalhassak anélkül, hogy bárkinek ártanék...
1 hét múlva...
Már vagy egy hete ott voltam, és még mindig nem fáradtam el, lehet, hogy soha nem is fogok elfáradni? Lehet, hogy nincs szükségem alvásra? Az kizárt, mindenkinek kell aludni, de lehet, hogy a vámpíroknak nem? Annyi furcsa dolgot tapasztaltam már mióta vámpír vagyok, hogy meg sem kellett volna lepődjek, de gondoltam ez még csak a kezdet. Már egy hete csak gondolkozok, hogy mit tegyek, de nem jut eszembe semmi, azonban ekkor meghallottam valami furcsát. Úgy 200 méterre lehettek, isteni illatuk volt, összefutott a nyál a számban, ezek nem emberek, de nagyon finom illatuk volt. Gondolkozás nélkül, az ösztöneimet követve indultam el feléjük, és ekkor megláttam őket. Egy folyónál egy csorda szarvas iszogatott, legeltek a füvön, én pedig berontottam közéjük, egy pillanat alatt rávetettem magam az egyikre, megkeresem a nyakánál az ütőeret, ahonnan folyik a vére, és összefolyt a nyál a számban. Rátapasztottam ajkaimat a védtelen állat testére, és már ki is szívtam belőle ezt az isteni nedűt. Amikor végeztem, rávetem magam a következőre, siettem vele is, hogy ne szenvedjen sokat szegény állat. Elfogyasztottam öt szarvast, és már végre vége a lángoknak, amik a torkomban égtek. Tele lettem ismét energiával, és ekkor rádöbbentem, hogy nem kell feltétlen szörnyetegnek lennem, nem kell ártatlanokat ölnöm a létfenntartásomhoz. Állati véren fogok élni!-határoztam el magamban. Már egyáltalán nem voltam szomjas, így elhatároztam, hogy megpróbálkozom azzal, hogy este meglátogassam apámat, megnézzem, hogy jól van e. Elkezdtem kifele menni az erdőből, még emberi tempóhoz képest is lassan. Meg kellett várnom a sötétedést, és azt, hogy apa elaludjon mire odaérek, ő ugyanis természetesen nem tudhatott róla, hogy életben vagyok. Elgondolkoztam azon, hogy mit lehetne kezdeni a hátralévő életemben, az örökkévalóságban. Talán el kellene költöznöm innen, munkát kellene keresnem, és egyetemre is járhatnék. Megtanulhatnék pár nyelvet, jogot, orvostudományt, természettudományt, és még sok mást. Most, hogy ennyi időm van, akár hasznosan is eltölthetném. Segíthetnék másokon, igen, ez az, amit szeretnék, ez az, amire mindig is vágytam. Lassan kiértem az erdőből, még mindig nappal volt, délután, még a nap is sütött, kiértem a fényre, és valami elkezdett csillogni. Vajon mi lehet ez? Magamra néztem, és mindenem csillogott. Gyorsan visszamentem a fák közé, ott ismét szemügyre vettem magam, semmim nem csillogott, minden olyan, mint volt. Hát ezt nem értem! Káprázott a szemem, vagy mi a történt? Leintettem magam, hisz képtelenségnek tűnt, hogy csillogna a testem. Újra elindultam, ki a fák közül, a napra, és megint elkezdtem szikrázni. Hát ez nem lehet igaz, mégsem káprázott a szemem. Na nee, majdnem két hete vagyok vámpír, de ezt még nem tapasztaltam. Egy újabb meghökkentő dolog a nem is rövid listámhoz. Ezek szerint akkor nem is mehetek mostantól napra, mikor az emberek között vagyok. Az erdőben kell leélnem az örökkévalóságot. De a jó hír az, hogy este nem süt a nap, így legalább akkor élhetek. Sovány vigasz, ha a hátralévő életem több, mint a felét az erdőben, vagy egy házban kell eltöltenem. Annyi ideig rágódtam ezen, hogy mire odaértem apám házához besötétedett, így be is tudtam menni, mert már biztos voltam benne, hogy alszik, de azért a biztonság kedvéért benéztem az ablakon. Jól sejtettem, apa aludt. A szemei olyanok voltak, mint amilyenek az enyémek lehettek: vérvörösek, azzal a különbséggel, hogy nekem azért, mert vámpír vagyok, neki pedig a sok sírástól. Bementem, de persze levegőt nem vehettem, nem is volt rá szükségem, így apa és Tom is, aki a vendégszobában aludt, nagyobb biztonságban volt. Onnan tudtam, hogy ott volt, mert egyrészt hallottam a szívének a dobogását, másrészt hallottam, ahogy horkol, harmadrészt pedig tudtam, hogy soha nem hagyta egyedül apámat ebben az állapotban. Közben közelebb mentem apámhoz, és láttam, hogy még mindig egyetlen közös képünkkel aludt, de nem békésen, mint legutóbb, mikor ott jártam, most folyt az arcán a könny kisírt szemeiből. Leültem az ágya mellett lévő székre, és úgy döntöttem, hogy 1-2 órát ott ülök vele, a kezét nem mertem megfogni, féltem, hogy felébredne, és szívrohamot kapna, hogy szellemeket lát. 1,5 óra után hallottam, hogy a másik szobában Tom felkelt, és erre fele jött. Be fog jönni, most mit csináljak? Gyorsan körbenéztem, hogy hova bújhatnék, de a szekrénybe nem mertem, mert mi van, ha ki akar venni egy takarót, vagy valamit. Nem volt más lehetőség, ki kellett másznom az ablakon. Gyorsan elsuhantam az ablakhoz, kicsit kinyitottam, és már kint is voltam, de nem mentem el, hanem kívülről figyeltem, hogy mi történik. Tom odament apámhoz megnézni, hogy jól van-e. Mikor erről megbizonyosodott, visszament aludni, apám is rögtön visszaaludt, így én is visszatérhettem a székre.
Tom másfél, két óránként ránézett apámra egészen 7 óráig, mert akkor kelt fel. Hét előtt elindultam, vissza az "otthonomba", de előtte bementem a szobámba, hogy elhozzak egy tiszta ruhát. A szobám előtt van egy kép, ami be van keretezve, amire vetettem egy gyors pillantást, és ekkor megláttam valami furcsát...

4. Halhatatlan lettem

Zuhantam, nagyon jó érzés volt ahogy a levegő megérintett, de hirtelen rossz érzésem lett. Önző  voltam-döbbentem rá. Apám otthon gyászolt, én meg öngyilkosságra készültem, nem hogy otthon lettem volna és fogtam volna a beteg apám kezét, és támogattam volna őt. Természetesen nem egyedül, mert mindig vele volt Tom, a legjobb barátja, de mégis rosszul éreztem magam. Én vagyok az egyetlen fia, nekem kellett őt támogatnom, de önző módon nem törődtem apámmal. És ekkor vége a zuhanásnak. A földön kellene feküdnöm holtan, helyette a lábamon álltam, és semmi bajom nem lett. Még csak el sem tört semmim. Itt valami nincs rendben, valami nagyon nincs rendben... Leugrottam egy 30 méter magas szikláról, aminek nem mellesleg egy folyó volt az alján, ami szintén több méter mély, a sodrása is nagyon gyors. A szikláról leugorva meg kellett volna halnom, de nem hogy az ugrásba nem haltam bele, még a folyóba sem fulladtam meg, pedig nem két percig voltam víz alatt. Majd jöttem erre a körülbelül 1000 méter magas hegyre, amiről leugrottam, és mégis túléltem. Ez nem jó, valami nincs rendben. HALHATATLAN vagyok! Nem akarok szörnyetegként élni!! Most mi legyen? Mit tegyek?
Megvárom még este lesz, és elmegyek apámhoz pár cuccomért.- döntöttem el. El kell tűnnöm innen, messze az emberektől. Talán ha nem táplálkozom, akkor még sem leszek akkora szörnyeteg, és lehet, hogy ebbe belehalhatok. Sokat gondolkoztam míg visszasétáltam a régi otthonomhoz, oda, ahol felnőttem, ahova annyi emlék köt.. Nem tudtam, hogy mit tegyek. A torkom borzasztóan égett, egyre rosszabbul éreztem magam. Épp kezdett sötétedni mikor hazaértem. Benéztem óvatosan az ablakon. Apám ott ült a konyhában az asztalnál egy tányér kaja felett, nem evett, csak sírt, és sírt. Egyre rosszabbul volt, csoda, hogy ki tudott menni a konyhába. Épp akkor ment oda hozzá Tom. Nagyon hálás voltam neki, hogy gondoskodott apámról. Nem evett egy falatot sem, elindult befelé a szobába. A falról levett egy képet, amit tavaly festett Lily, az apáca, aki olyan segítőkész volt velünk mindig. Ezt a képet apa szülinapjára festette rólunk. Magához szorította a képet, majd felemelte, ránézett, és még jobban sírt. Rosszabbul volt, mint hittem. Elment az ágyához, és lefeküdt. A kép még mindig a kezében volt, és ölelgette. Körülbelül 20 perc múlva álomba sírta magát. Közben Tom is lefeküdt a vendégszobában. Mikor biztos voltam benne, hogy mindketten elaludtak, csendben bementem a házba, és a szobám felé vettem az irányt, ekkor azonban megéreztem valami furcsa, és csábító illatot. "Vajon mi lehet ez?" A saját apám vérére szomjaztam meg. Kirohantam a házból, vettem pár mély lélegzetet a friss levegőn, aminek hatására kitisztult a fejem. Végiggondoltam, hogy képes vagyok e visszamenni úgy, hogy ne bántsam a szeretteimet. Rájöttem, hogy talán ez az utolsó alkalom, hogy lássam apát, nem tehetem tönkre az utolsó lehetőségemet, hogy elköszönjek tőle. Szépen lassan vissza is mentem, ügyelve rá, hogy még csak véletlen se vegyek levegőt. Visszamentem a szobámba, elvittem pár ruhát, csak annyit, hogy ne vegyék észre, hogy bármi is eltűnt. Majd átmentem apám szobájában, aki még mindig szorongatta közös képünket, már nem sírt, sőt, talán kicsit mosolygott is. Biztos szépet álmodott. Legalább álmában boldog lehetett. Megálltam, és elkezdtem gondolkozni..már három napja vámpír vagyok, azonban egyáltalán nem fáradtam el. Ez meg hogy lehet? Emberként is sok energiám volt, azonban most kicsit sem vagyok fáradt fizikailag, bár lelkileg más szinten vagyok. Nem tudok aludni-döbbentem meg. Tehát: a vámpírok halhatatlanok, nincs szükségük levegőre, nem alszanak, és nagyon gyorsan tudnak futni. Szép kis lista, vajon mi van még? Apám horkolása hozott vissza a jelenbe. Szétnéztem a szobában valami emlék után kutatva. Ekkor megláttam a falon egy keresztet, melyet apám faragott még az 1630-as évek végén. Levettem a falról, és elköszöntem tőle: viszlát, apa, szeretlek!
Gyorsan kimentem a házból, mert nagyon fájt a torkom, és féltem, hogy valami olyat teszek, amit később megbánnék. Ha bántam apát... azt... nem élném túl...

3. Vámpír lettem

"Hogy álltam fel ilyen gyorsan? Hiszen az előbb még a földön feküdtem görcsben, és nem tudtam mozogni, most pedig a talpamon állok, és a torkom nagyon fáj."-ezek voltak vámpírlétem első gondolatai...
Szétnéztem, hogy van-e valaki a környéken, azonban üres, és sötét volt minden. "Biztos este van, vagy most kezd alkonyodni."-gondoltam. Mikor szétnéztem rájöttem, hogy annak ellenére, hogy sötét van, mindent nagyon tisztán látok. Elkezdtem gondolkozni, hogy hogyan történhetett minden. Visszaemlékeztem, hogy portyázni voltam, és ebben az utcában kötöttem ki társaimmal, aztán megtámadtak minket, jó ég, vajon életben maradtak? Remélem nem halt meg senki! Az egyik vámpír rám támadt, megharapott, és rengeteg sebet ejtett rajtam. De akkor miért nem vagyok halott? Visszaemlékeztem a szörnyű fájdalomra, amit éreztem körülbelül két és fél-három napig. Ezt is csak onnan tudom behatárolni, hogy néztem a nap és a hold hogyan követik egymást.
A torkomban még mindig éreztem valami furcsát, ami nagyon fájt!
Haza megyek-döntöttem el, de le is beszéltem magam róla rögtön, ugyanis rájöttem, hogy apám azt hiszi, hogy halott vagyok. Elindultam kifele a szörnyű utcából, és "véletlen" lenéztem a földre, ahol egy hatalmas pocsolya állt. Belepillantottam, és tágra nyílt szemekkel bámultam a tükörképem. Amit először észrevettem az az volt, hogy a szemem színe vérvörös lett, mint a támadómé, és falfehérré változott a bőröm. Elkezdtem gondolkozni. A támadóm nagyon gyorsan mozgott, gyönyörű volt, falfehér bőre, és vörös szemei voltak. Pont úgy nézett ki, ahogyan annak idején elmesélte nekem Kate a vámpírokat. KIZÁRT!! NEM LÉTEZIK- üvöltöttem magamban. Nem lehetek vámpír. A szomj, amit a torkomban éreztem nem más, mint vérszomj volt. Szörnyeteg lettem, most mit csináljak? Így nem élhetek! Öngyilkos leszek!-döntöttem el. Kihasználom, hogy még este, vagy max. hajnal lehet, és kisétálok az utcából figyelve, hogy ne lásson meg senki.
Kihasználtam, hogy ilyen gyorsan mozgok, és elkezdek rohanni. Teljes erőmből futottam az erdőbe, ahol annyit játszottam gyerekként. Megálltam az erdő közepénél, és rájöttem, hogy egyáltalán nem fáradtam el. Aztán végiggondoltam, és rájöttem, hogy biztos azért, mert a vámpírok nem fáradnak el egykönnyen. Aztán újra elkezdtem futni, de már nem olyan gyorsan, mert itt nincs ember, akit bánthatnék. Undorodom magamtól, hogy változhatott meg ennyi minden három nap alatt? Futás közben egy kicsit jobban éreztem magam, de nem sokat segített a lelki állapotomon. Szörnyű érzés tudni, hogy szörnyeteg vagyok, apám otthon van, beteg, és gyászol. Időközben a sziklához értem, így lassítottam. Lenéztem, és még több tíz méter mélyre is tisztán leláttam. A szikla alján egy folyóvíz volt, háborgott várva, hogy leugorjak, és végre meghaljak. Én is ezt a pillanatot vártam. Mikor ezt kigondoltam le is vetem magam a mélybe. A zuhanást nagyon élvezem tudván, hogy ezek az utolsó másodperceim szétnéztem még utoljára, és vége a zuhanásnak. A vízben voltam. Nem történt semmi, hiába vártam. Kábé 20 perce lehettem a víz alatt várva, hogy végre megfulladok, de nem. Bármennyi időt kibírok, nincs szükségem levegőre-döbbentem rá. Ez így nehezebb, mint hittem. Kiúsztam a vízből alig két másodperc alatt, és végiggondoltam, hogy hogyan ölhetném meg magam. Vízbe fulladás kizárva. Leugrok valami magas épületről.. de honnan, mi lenne elég magas ahhoz, hogy egy magamfajta is meghaljon.. rájöttem..ez a legmagasabb dolog, amiről ha leugrok biztos meghalok.. Ez a hely pedig nem más, mint a hegy, amelyet rég meg akartam nézni közelebbről Ronnie-val, a legjobb barátommal.. és most innen fogok leugrani, itt lelem halálom. nagyon magas, és ez nekem pont jó. El is indultam rögtön. Körülbelül 20 perc alatt oda is értem, és 10-15 perc alatt fel is értem a csúcsra, ez vagy 1000 méter magas, biztos halál.. A táj természetesen gyönyörű volt. Szeretlek, apa, és bocsáss meg!!-ezzel a mondattal vetettem magam a mélybe.

2. Vámpírrá válásom

Tulajdonképpen úgy érzem, hogy magamba beszélek, de nem baj:)

Amúgy már tegnap készen voltak az alapok, de nem akartam mindennap újat feltenni, de hála AA-nak halálra unom magam, ezért megírtam most, és úgy gondoltam, hogy fel is teszem.:)

Remélem tetszeni fog, de szerintem ez most nem lett olyan jó, bele kell tanulnom még ebbe az egészbe:)

Tehát a 23. vadászatomon voltam. Már két órája jártam az utcákat tizenkét emberrel, és még egy szörnyeteget sem láttam, sőt, még sosem találkoztam eggyel sem, de apám miatt minden áldott nap jártam az utcákat sötétedésig. 
1665. november 2-a volt, és egy ismeretlen utcában jártunk. Még sosem voltam ott, sőt, a környéken sem, valahogy mindig is nagyon bizarrnak találtam. Akkor mégis bementem, nyomomban a többi vadásszal, bár hallottam, hogy nem lelkesednek az ötletért, miszerint bemenjünk, de apámat mindenki tisztelte, így engem is sokan kedveltek, és én is nagyon szerettem őket. Tehát apám helyén álltam, és vezettem a többieket, bár szerintem sem lett volna szabad kísérteni a szerencsénket, de apám kívánságát teljesítettem, nem mondhattam neki ellent. Szóval egy számomra ismeretlen, sötét, hosszú utcában sétáltunk, és már jó ideje itt kutyagoltunk, mikor valami furcsát láttunk. Ez egy zsákutca- jöttem rá, és szóltam a többieknek, hogy forduljunk vissza. Mikor indultunk volna el, megláttam valami mozgást az utca végén lévő házhoz támasztott zsákoknál. Valaki volt ott, illetve voltak többen is. Négy ember feküdt a szemétkupacban, és fájdalmasan nézett ránk. Azt gondoltam, hogy biztos szegények, és lehet, hogy betegek voltak, illetve megsérültek. Oda akartam menni megnézni, hogy jól vannak-e, és el is indultam feléjük, mire az egyik hirtelen, fénysebességgel felállt, és elkezdett felém futni. Amit először megfigyelhettem  a támadómon, hogy a szeme vérvörös volt, gyönyörű, hófehér arca világított a sötétben, alig bírtam más fele nézni, de aztán elkezdtem üvöltözni az embereknek, hogy "VÁMPÍROK". Erre ketten elfutottak, a többiek pedig a segítségemre siettek. Egyet sikerült megölnünk, vagyis mint később rájöttem nem is halt meg, csak megsérült, de legalább már ő nem üldözött bennünket. Mikor azt hittük, hogy már nem él, és láttuk, hogy a másik három meg fog támadni minket, nagyon megijedtünk, és elkezdtünk rohanni. Én futottam elöl, ugyanis 23 évesen én voltam a tíz ember közül a leggyorsabb, de még így sem elég gyors, ugyanis az egyikük utánam eredt, és megtámadott. Mikor láttam, hogy fut utánam, megpróbáltam még gyorsabban rohanni, de mégis elkapott, rám vetette magát, a nyaki ütőeremet kereste, és megharapott. A többiek utolértek minket, és leszedték rólam, de már késő volt. Nem tudtam, hogy mi fog történni, nagyon fájt mindenem, legszívesebben üvölteni tudtam volna, de nem tettem, inkább elbújtam a szemét közé. NAGYOOOON FÁÁJ!!- üvöltöttem magamban. "Carlisle! Nem nyithatod ki a szádat!"-kiabáltam magammal. "Most mi lesz? Mi fog történni?"-ezek a kérdések jártak a fejemben.  Mindenem égett, nagyon fájt az átalakulás, majdnem kifutottam a szemét közül, ugyanis azt gondoltam, hogy valami ég, de kinyitottam a szemem, és láttam, hogy minden ugyanaz, semmi nem ég. Összeszorított kezekkel feküdtem a földön, a halálra várva. "Istenem, kérlek, hagyd, hogy meghalhassak!"-könyörögtem. Megpróbáltam nem nagyon mozogni, nehogy észre vegyenek, inkább a külvilág zajaira koncentráltam. Hallottam, hogy két kisgyerek a környéken szaladgált, járkáltak az emberek, sőt, a saját nevemet is hallottam, ahogy kerestek, de nem mozdultam. Hallottam apám hangját, amint fájdalmasan a nevemet ismételgeti, és közben magát hibáztatja, hogy elküldött vadászni. Valaki szólt neki, hogy adják fel a keresésem, mert két és fél napja eltűntem, már biztos halott vagyok. De eközben még mindig égek, ugyan nem annyira, mint kezdetben, sőt, már majdnem tűrhetőnek mondható. El kell terelnem a figyelmemet. A szívem dobogását kezdem el számolni, ahogy egyre lassabban vert. 2569 szívdobbanás után vége lett a fájdalmamnak, és hálát adtam Istennek, hogy végre meghaltam. Kinyitottam a szemem, már nem volt ökölben a kezem, sőt, már a talpamon álltam, és rá kellett jönnöm, hogy nem haltam meg.

1. Carlisle Cullen- előfejezet

Itt van az előfejezet, most kezdtem el írni, eddig nem igazán volt ihlet:) 

Carlisle-ról Edward mesél Bellának az Alkonyatban, de néhány információt nem mond meg, pl. az anyja nevét, születési dátumát, mert ezt nem tudja biztosra, ezért úgy gondoltam, hogy ne hasonlítson ennyire a Twilightra, ezért ezeket én találom ki. Remélem tetszeni fog:)

Nem is húznám tovább az időt:)


A nevem Carlisle Cullen. 1642. május 2-án születtem  Londonban. Édesapám: Robin Cullen, anglikán pap volt, megszállottan üldözte a boszorkányokat, démonokat, és a vámpírokat is. Lépten-nyomon megvádolt valakit, aki számára gyanús volt, így egy kisebb csapattal rengeteg ártatlant megölt. Én mindig is elleneztem, ugyanis nem szeretem az erőszakot, de nem volt beleszólásom. Édesanyám: Aurora Cullen, varrónő volt, de meghalt születésemkor, így csak apám történetei alapján tudok róla pár dolgot.
Már gyerekként is sok minden érdekelt, rengeteg barátom volt, soha senkit nem bántottam meg, és imádtam tanulni. Apámon kívül más rokonom nem élt, tehát gyerekkorom nagy részét az ő társaságában töltöttem el egészen 10 éves koromig, ugyanis abban az időben egy 10 éves gyerek kész férfinak, esetekben nőnek számított. 1651-ben apa megismerkedett egy nővel, Kate-vel, aki 4 évvel volt nála fiatalabb. Kate nem igazán szeretett engem, bár én soha nem ártottam neki, nem bántottam, tisztelettudó voltam vele is. Ő is gyakran apámmal ment szörnyeket üldözni, sok embert megöletett ő is, azokat is, akiket még apám is életben hagyott volna, és minden ilyen gyilkolás után elégedett vigyorral mesélte el nekem vacsoránál, mert tudta, hogy gyűlölöm az igazságtalanságot. Egyik ilyen vadászat során találkozott későbbi férjével, azzal, akit apám démonnak hitt, és megakart öletni, de Kate nem hagyta, mert beleszeretett, és otthagyta 1658-ban, ez apámat teljesen kikészítette mind testileg, mind lelkileg. Hiába próbáltam vigasztalni, hiába tettem meg érte mindent, ő egyre betegebb lett, és sose szerette, ha sajnálják, így azért sem rajongott, hogy ápoljam őt, csak annyit kért, hogy üldözzem az általa szörnyetegnek tartott embereket, ezért nem igazán tehettem mást, apám helyét átvettem a vadászatnál, de ő nem így képzelte el, ugyanis én nem vádoltam meg senkit fölöslegesen, ami neki nem tetszett, és mikor egymás után 5 vadászatról tértem vissza úgy, hogy senki nem halt meg, nagyon dühös lett. Nem szerettem, hogy apám nem büszke rám, soha életemben nem vert meg, de nagyon bántottak szavai, így nagyon igyekeztem neki megfelelni.
Egyszer azonban, a 23.vadászatomon  valami fura történt...

Sziasztok!

Ez a blog Carlisle Cullenről fog szólni, az ő életéről, ugyanis nagy Twilight-fan vagyok (hála az 1ik bnőmnek, AAnak:)), és Carlisle az egyik kedvenc szereplőm. :) Lehet, hogy olvastatok már hasonló róla szóló blogot, de én senkitől NEM lopom a történeteket, a lényeges infókat az Alkonyatban olvastam:)