2. Vámpírrá válásom

Tulajdonképpen úgy érzem, hogy magamba beszélek, de nem baj:)

Amúgy már tegnap készen voltak az alapok, de nem akartam mindennap újat feltenni, de hála AA-nak halálra unom magam, ezért megírtam most, és úgy gondoltam, hogy fel is teszem.:)

Remélem tetszeni fog, de szerintem ez most nem lett olyan jó, bele kell tanulnom még ebbe az egészbe:)

Tehát a 23. vadászatomon voltam. Már két órája jártam az utcákat tizenkét emberrel, és még egy szörnyeteget sem láttam, sőt, még sosem találkoztam eggyel sem, de apám miatt minden áldott nap jártam az utcákat sötétedésig. 
1665. november 2-a volt, és egy ismeretlen utcában jártunk. Még sosem voltam ott, sőt, a környéken sem, valahogy mindig is nagyon bizarrnak találtam. Akkor mégis bementem, nyomomban a többi vadásszal, bár hallottam, hogy nem lelkesednek az ötletért, miszerint bemenjünk, de apámat mindenki tisztelte, így engem is sokan kedveltek, és én is nagyon szerettem őket. Tehát apám helyén álltam, és vezettem a többieket, bár szerintem sem lett volna szabad kísérteni a szerencsénket, de apám kívánságát teljesítettem, nem mondhattam neki ellent. Szóval egy számomra ismeretlen, sötét, hosszú utcában sétáltunk, és már jó ideje itt kutyagoltunk, mikor valami furcsát láttunk. Ez egy zsákutca- jöttem rá, és szóltam a többieknek, hogy forduljunk vissza. Mikor indultunk volna el, megláttam valami mozgást az utca végén lévő házhoz támasztott zsákoknál. Valaki volt ott, illetve voltak többen is. Négy ember feküdt a szemétkupacban, és fájdalmasan nézett ránk. Azt gondoltam, hogy biztos szegények, és lehet, hogy betegek voltak, illetve megsérültek. Oda akartam menni megnézni, hogy jól vannak-e, és el is indultam feléjük, mire az egyik hirtelen, fénysebességgel felállt, és elkezdett felém futni. Amit először megfigyelhettem  a támadómon, hogy a szeme vérvörös volt, gyönyörű, hófehér arca világított a sötétben, alig bírtam más fele nézni, de aztán elkezdtem üvöltözni az embereknek, hogy "VÁMPÍROK". Erre ketten elfutottak, a többiek pedig a segítségemre siettek. Egyet sikerült megölnünk, vagyis mint később rájöttem nem is halt meg, csak megsérült, de legalább már ő nem üldözött bennünket. Mikor azt hittük, hogy már nem él, és láttuk, hogy a másik három meg fog támadni minket, nagyon megijedtünk, és elkezdtünk rohanni. Én futottam elöl, ugyanis 23 évesen én voltam a tíz ember közül a leggyorsabb, de még így sem elég gyors, ugyanis az egyikük utánam eredt, és megtámadott. Mikor láttam, hogy fut utánam, megpróbáltam még gyorsabban rohanni, de mégis elkapott, rám vetette magát, a nyaki ütőeremet kereste, és megharapott. A többiek utolértek minket, és leszedték rólam, de már késő volt. Nem tudtam, hogy mi fog történni, nagyon fájt mindenem, legszívesebben üvölteni tudtam volna, de nem tettem, inkább elbújtam a szemét közé. NAGYOOOON FÁÁJ!!- üvöltöttem magamban. "Carlisle! Nem nyithatod ki a szádat!"-kiabáltam magammal. "Most mi lesz? Mi fog történni?"-ezek a kérdések jártak a fejemben.  Mindenem égett, nagyon fájt az átalakulás, majdnem kifutottam a szemét közül, ugyanis azt gondoltam, hogy valami ég, de kinyitottam a szemem, és láttam, hogy minden ugyanaz, semmi nem ég. Összeszorított kezekkel feküdtem a földön, a halálra várva. "Istenem, kérlek, hagyd, hogy meghalhassak!"-könyörögtem. Megpróbáltam nem nagyon mozogni, nehogy észre vegyenek, inkább a külvilág zajaira koncentráltam. Hallottam, hogy két kisgyerek a környéken szaladgált, járkáltak az emberek, sőt, a saját nevemet is hallottam, ahogy kerestek, de nem mozdultam. Hallottam apám hangját, amint fájdalmasan a nevemet ismételgeti, és közben magát hibáztatja, hogy elküldött vadászni. Valaki szólt neki, hogy adják fel a keresésem, mert két és fél napja eltűntem, már biztos halott vagyok. De eközben még mindig égek, ugyan nem annyira, mint kezdetben, sőt, már majdnem tűrhetőnek mondható. El kell terelnem a figyelmemet. A szívem dobogását kezdem el számolni, ahogy egyre lassabban vert. 2569 szívdobbanás után vége lett a fájdalmamnak, és hálát adtam Istennek, hogy végre meghaltam. Kinyitottam a szemem, már nem volt ökölben a kezem, sőt, már a talpamon álltam, és rá kellett jönnöm, hogy nem haltam meg.