3. Vámpír lettem

"Hogy álltam fel ilyen gyorsan? Hiszen az előbb még a földön feküdtem görcsben, és nem tudtam mozogni, most pedig a talpamon állok, és a torkom nagyon fáj."-ezek voltak vámpírlétem első gondolatai...
Szétnéztem, hogy van-e valaki a környéken, azonban üres, és sötét volt minden. "Biztos este van, vagy most kezd alkonyodni."-gondoltam. Mikor szétnéztem rájöttem, hogy annak ellenére, hogy sötét van, mindent nagyon tisztán látok. Elkezdtem gondolkozni, hogy hogyan történhetett minden. Visszaemlékeztem, hogy portyázni voltam, és ebben az utcában kötöttem ki társaimmal, aztán megtámadtak minket, jó ég, vajon életben maradtak? Remélem nem halt meg senki! Az egyik vámpír rám támadt, megharapott, és rengeteg sebet ejtett rajtam. De akkor miért nem vagyok halott? Visszaemlékeztem a szörnyű fájdalomra, amit éreztem körülbelül két és fél-három napig. Ezt is csak onnan tudom behatárolni, hogy néztem a nap és a hold hogyan követik egymást.
A torkomban még mindig éreztem valami furcsát, ami nagyon fájt!
Haza megyek-döntöttem el, de le is beszéltem magam róla rögtön, ugyanis rájöttem, hogy apám azt hiszi, hogy halott vagyok. Elindultam kifele a szörnyű utcából, és "véletlen" lenéztem a földre, ahol egy hatalmas pocsolya állt. Belepillantottam, és tágra nyílt szemekkel bámultam a tükörképem. Amit először észrevettem az az volt, hogy a szemem színe vérvörös lett, mint a támadómé, és falfehérré változott a bőröm. Elkezdtem gondolkozni. A támadóm nagyon gyorsan mozgott, gyönyörű volt, falfehér bőre, és vörös szemei voltak. Pont úgy nézett ki, ahogyan annak idején elmesélte nekem Kate a vámpírokat. KIZÁRT!! NEM LÉTEZIK- üvöltöttem magamban. Nem lehetek vámpír. A szomj, amit a torkomban éreztem nem más, mint vérszomj volt. Szörnyeteg lettem, most mit csináljak? Így nem élhetek! Öngyilkos leszek!-döntöttem el. Kihasználom, hogy még este, vagy max. hajnal lehet, és kisétálok az utcából figyelve, hogy ne lásson meg senki.
Kihasználtam, hogy ilyen gyorsan mozgok, és elkezdek rohanni. Teljes erőmből futottam az erdőbe, ahol annyit játszottam gyerekként. Megálltam az erdő közepénél, és rájöttem, hogy egyáltalán nem fáradtam el. Aztán végiggondoltam, és rájöttem, hogy biztos azért, mert a vámpírok nem fáradnak el egykönnyen. Aztán újra elkezdtem futni, de már nem olyan gyorsan, mert itt nincs ember, akit bánthatnék. Undorodom magamtól, hogy változhatott meg ennyi minden három nap alatt? Futás közben egy kicsit jobban éreztem magam, de nem sokat segített a lelki állapotomon. Szörnyű érzés tudni, hogy szörnyeteg vagyok, apám otthon van, beteg, és gyászol. Időközben a sziklához értem, így lassítottam. Lenéztem, és még több tíz méter mélyre is tisztán leláttam. A szikla alján egy folyóvíz volt, háborgott várva, hogy leugorjak, és végre meghaljak. Én is ezt a pillanatot vártam. Mikor ezt kigondoltam le is vetem magam a mélybe. A zuhanást nagyon élvezem tudván, hogy ezek az utolsó másodperceim szétnéztem még utoljára, és vége a zuhanásnak. A vízben voltam. Nem történt semmi, hiába vártam. Kábé 20 perce lehettem a víz alatt várva, hogy végre megfulladok, de nem. Bármennyi időt kibírok, nincs szükségem levegőre-döbbentem rá. Ez így nehezebb, mint hittem. Kiúsztam a vízből alig két másodperc alatt, és végiggondoltam, hogy hogyan ölhetném meg magam. Vízbe fulladás kizárva. Leugrok valami magas épületről.. de honnan, mi lenne elég magas ahhoz, hogy egy magamfajta is meghaljon.. rájöttem..ez a legmagasabb dolog, amiről ha leugrok biztos meghalok.. Ez a hely pedig nem más, mint a hegy, amelyet rég meg akartam nézni közelebbről Ronnie-val, a legjobb barátommal.. és most innen fogok leugrani, itt lelem halálom. nagyon magas, és ez nekem pont jó. El is indultam rögtön. Körülbelül 20 perc alatt oda is értem, és 10-15 perc alatt fel is értem a csúcsra, ez vagy 1000 méter magas, biztos halál.. A táj természetesen gyönyörű volt. Szeretlek, apa, és bocsáss meg!!-ezzel a mondattal vetettem magam a mélybe.