6. Változások

Hát..öhm..izééé...bocsika, hogy nem raktam fel időben az új részt, nincs más mentségem: lusta vagyok. Ezen a héten megpróbálok feltenni még legalább két részt kárpótlásul, hogy ennyit kellett várnotok, de a szünetben összeszedem magam...ígérem. x) Az msn címem változatlan:) Remélem tetszeni fog a feji, bár nem sikerült túl izgisre, de igyekszem x)

Mikor rápillantottam a képre észrevettem, hogy a szemem színe megváltozott... Hát ez elég furcsa... Azt hittem, hogy örökre vörös lesz, mint a vér, de ezek szerint nem. Tulajdonképpen azért lepődtem meg ennyire, mert a támadóm biztos, hogy nem 2 hete volt vámpír, pedig neki még akkor is vörös volt, az enyém most alig piros, sőt, inkább narancssárgás. Lehet, hogy attól függ, a szemünk színe, hogy milyen vérrel táplálkozunk? Lehet, hogy azért volt más az ő szeme, mert ember vérrel táplálkozott, én pedig állatéval? Vajon milyen színű lesz a szemem? Majd naponta ellenőrzöm, úgyis sokszor fogok idejárni, legalábbis remélem. Robin halála után már nem fogok "esti vendég" lenni. Lehet, hogy visszaköltözök, de lehet, hogy elköltözöm ebből a városból. Még nem tudom, hogy mit fogok tenni, de lesz időm gondolkodni, az biztos. Tehát... lassan felkel Tom is, el kell indulnom. A szobám felé veszem az irányt, és két pillanat múlva már a szekrényemben kotorászok. Hihetetlen, de semmit nem változott a szobám, azt hittem, hogy apám bánatában szét fogja dúrni, de uralkodott érzelmein, mert minden ugyanúgy van, ahogy hagytam. Most már tényleg sietnem kell, mindjárt hét óra, mindig akkor kelnek apáék, nem szeretném, ha meglátnának. Kiveszek egy nadrágot, és egy felsőt, majd kiugrok az ablakon. Régen mindig így közlekedtünk Ronnieval, apa ezért mindig nagyon haragudott, de most nem eshet bajom. Elindulok az erdőbe, de most nem a megszokott helyemre megyek, hanem a tóhoz, ahol tegnap vadásztam, és megfürdök. Már elég régen fürödtem, épp itt az ideje. Fürdés után elmentem futni, de csak mert jól esett. Élvezem a gyorsaságot, ilyenkor az agyam ki tudom kapcsolni, és csak a sebességre tudok koncentrálni. 1-2 óra futás után szembejön egy vadmacska, és nem bírok neki ellenállni, isteni íze van. Vadászat után, mivel más dolgom nincs, tovább futok. Közben  kitalálom, hogy holnap elmegyek egy nagyobb városba, keresek egy könyvtárat, és kiveszek pár könyvet, hogy teljen valamivel az idő. Lassan besötétedik, és elindulok apához. Az este ugyanúgy telt, mint tegnap, kivéve azt, hogy apám ma is egy kicsivel rosszabbul lett. Nagyon fáj látnom ahogy szenved, és hogy egyre kevesebb benne az élet. Nagyon rossz végignéznem apám leépülését.
3 hónappal később...
Most jöttem el apámtól, már nem sok lehet hátra neki. Egyre rosszabbul van. Nagyon fáj látnom a szenvedését, megváltás lenne számára a halál. Az is gyengíti, hogy még mindig nem tudta elfelejteni a "halálomat".
Körülbelül 3 hónapja láttam először változást a szemem színén, de azóta rengeteget változott, arany színe lett. Apa közelében csak úgy tudok lenni, hogy minden másnap elmegyek vadászni, és legalább három vadat "megeszek", és még így is nehezen tudok ellenállni az emberi vérnek, pedig levegőt sem szoktam venni a közelükben.Az elmúlt idő alatt nem sok minden változott. Megpróbálom hasznosan tölteni a rendelkezésemre álló temérdek időt. Nappal hegyet mászok,vadászok, futok, de legtöbb időmet olvasással töltöm. Az elmúlt időben rengeteg könyvet kiolvastam, és rájöttem, hogy mindegyikre tisztán emlékszem, pedig minimum 500-at elolvastam. Az éjszakákat pedig kivétel nélkül mindegyiket apám társaságában töltöm, és látom, hogy Tom mennyi mindent megtesz érte, nagyon hálás vagyok neki, rengeteget törődik a barátjával. Apám napról napra egyre gyengébb, betegebb, és még mindig nem tudta elfogadni azt, ami velem történt, még mindig gyászol. Legszívesebben odamennék hozzá, és mondanám neki, hogy élek, és hogy bocsásson meg, hogy titkolóztam, de nem teszem, az ő érdekében...

Tehát így teltek a hónapjaim, mígnem egyszer édesapám meghalt, egészen pontosan március 23-án. Március 27-én temették el, nem sokan voltak a temetésén, pár barát, a gyülekezetéből páran, és néhány idős, én pedig a távolból figyeltem az eseményeket, nem mertem közelebb menni, nehogy valaki meglásson. Közvetlenül az "én" sírom mellé helyezték örök nyugalomra. Nagyon szomorú lettem. Tudtam, hogy nem sok van neki hátra, rengeteget szenvedett, de végül álmában lelte halálát közös képünkkel a kezében, amit hála Tomnak-aki rengeteg mindent megtett érte, elintézte, hogy eltemessék vele, így "együtt" lehet velem örökre.

Eddig is egyedül voltam, de legalább apám valamennyire helyettesítette ezt a hiányérzetet bennem, de most teljesen egyedül vagyok. Már sokat gondolkoztam azon, hogy mit tegyek, ha meghal. Megfordult a fejemben a lehetőség, miszerint itt élnék tovább úgy, ahogy eddig, de ezt nem tehetem, mert ez így nem lenne valami tartalmas örökkévalóság. A másik lehetőség az volt, hogy eladom a házunkat, és elköltözök innen. Végiggondolva úgy döntöttem, hogy az utóbbi lehetőséget választom, és elköltözök...

Díj:)

Szabályok:
1.) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (belinkelve a blogjukat)!
2.) Tedd ki a logót a blogodra!
3.) Írj magadról 7 dolgot!
4.) Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
5.) Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!

1. Köszönöm, Katica! http://fictwilightfic.blogspot.com/
2. Meg volt:)
3. Húúha. Ezt nem szeressem :D
    1. A nevem Detti.
    2. Makón lakok.
    3. Imádom a barátaimat.
    4. "Néha" egy "kicsit" dilis vagyok:D
    5. Van egy kiskutyám, akit imádok.
    6. Imádom a csokit.
    7. És nagyon szeressem a Twilightot, és Taylor Lautnert:) 
 4.  http://twilightmaskep.blogspot.com/
      http://sunshine5rs.blogspot.com/
      http://mindenrs.blogspot.com/
      http://e-sz-m.blogspot.com/
      http://hogyanlettemvampir.blogspot.com/
      http://solyablogja.blogspot.com/
      http://alkonyat-utan.blogspot.com/
5. Meglesz:)

Sziasztok

Ma a suliban egy váratlan pillanatban (az egyik szünetben) jött az isteni szikra. Végiggondoltam, hogy nem muszáj nekem is úgy "látni" a vámpírokat, ahogy Stephenie elképzelte. Persze nagyon tetszik az, ahogy ő látja őket,de hogy ne legyen ennyire hasonló a történetem, mint az ő ötletei, másképp fogom leírni a vámpírokat. Nem a kövi fejiben valósítom meg a gondolataimat, de jobb, ha szólok előre, hátha így többen fogtok olvasni, hogy nem lesz ennyire uncsi és kiszámítható. xD Jaa.. és ezek az ötleteim csak Esme megismerése után fognak beteljesedni, remélem nem árultam el túl sokat. (nah ez értelmes lett...:D)

U.i: a friss, mint ígértem szombaton fent lesz...jó esetben.:D Nah jó, megpróbálok sietniXD

Pusszantás x)

Díj. :)

Díj. :)

Ez egy blogger díj. A szabályok a következők:

1. ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül.

2. a logót kirakom a blogomba.

3. a szabályzatot kirakom a blogomba

4. megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címét.

5. kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba.

6. megnevezem, hogy kitől, és mikor kaptam, és nagy színes betűkkel kirakom a blogomba.

7. betartom a szabályokat.

1. Meg volt :)

2. Ez is :)

3. Szintén :)

4. Annyi jó blogot olvasok, de itt van hat: 

 http://e-sz-m.blogspot.com/
 http://hogyanlettemvampir.blogspot.com
 http://www.charmingtwilightbycarlie.blogspot.com/
 http://solyablogja.blogspot.com/
 http://nm-ec-alice23.blogspot.com/
 http://vegtelenvalasztas.blogspot.com/
5. Név: Detti
    Lakhely: Magyarország, Makó
    Születési hely: Szeged
    Magasság: 170 cm
    Névnap: Február 18.
    Foglalkozás: Tanuló
    Testvérek: Nincsenek :(
    Anyanyelv: Magyar
    Beszélt nyelvek: Magyar, angol, és valamennyire francia xD
    Gyűjtemény: újságok (főleg Bravo), de bármit képes vagyok begyűjteni XD
    Cipőméret: 39
    Kedvencek: Twilight saga (természetesen), a barátaim, a kutyukám, a macskám, Taylor Lautner, Robert Pattinson, Zac Efron, és még rengeteg minden :D
    Hobbi: biciklizés, számítógépezés, olvasás, írás (báár azt még gyakorolni kell:D)
    Zsebpénz: van :)
    Kívánság: sok-sok komiii, nah jó, ez csak vicc volt, de azért írhattok:D hamarabb jöjjön ki a Breaking Dawn :D xD
    Álom: talizni Robbal :D
    Szerencseszám: 5
    Háziállatok: 1 kutyi, 1 macskusz, 2 teki

6. A díjat KATICÁTÓL kaptam 2010.03.23-án, 17:25kor, és nagyon, de nagyon köszönöm! :)

5. Új életem

Hát hol is kezdjem... Talán az elején XD Mivel többen írtátok, hogy olvastok, ezért úgy döntöttem, hogy valami rendszeresség kellene abba, hogy mikor teszem fel az új részeket. Lehet, hogy minden szombaton hoznám, addig megpróbálok összehozni valami értelmeset x) A másik pedig az, hogy nem vagyok valami kreatív a címeket illetően, ezért lehet, hogy nem is nagyon erőltetem, de ha valaki kreatív, az nyugodtan írjon, (oldalt vannak az elérhetőségeim) elküldöm neki az új fejit, és ha van ötlete akkor azt felhasználnám, persze csak ha jó így nektek, ha nincs jelentkező, akkor kitalálok valamit:) :D Ja, és ha valaki szeretne társszerki lenni, vagy van ötlete, hogy mit csináljak másképp, az is nyugodtan írjon. Előre köszi annak, aki ír, és aki olvas:)

Elindultam az erdőbe, ugyanis eldöntöttem, hogy mostantól ott fogok "lakni", távol az emberektől, hogy még csak ne is fordulhasson meg a fejemben az a gondolat, hogy táplálékul szolgáljon bárki is. Nem abba az erdőbe mentem, ahol leugrottam a szikláról, ez egy távolabbi erdő, itt még nem jártam, és már olyan bent voltam, hogy biztos lehettem benne, hogy oda nem megy egy ember sem. Volt időm gondolkozni, ki kellett találnom valamit, mert tudtam, hogy ez így nem lesz jó. Annyira égett a torkom, hogy legszívesebben... nem, erre még csak gondolnom sem szabadott. Mit csináljak, hogy ne öljek embert? Mi legyen velem, hogy végre meghalhassak anélkül, hogy bárkinek ártanék...
1 hét múlva...
Már vagy egy hete ott voltam, és még mindig nem fáradtam el, lehet, hogy soha nem is fogok elfáradni? Lehet, hogy nincs szükségem alvásra? Az kizárt, mindenkinek kell aludni, de lehet, hogy a vámpíroknak nem? Annyi furcsa dolgot tapasztaltam már mióta vámpír vagyok, hogy meg sem kellett volna lepődjek, de gondoltam ez még csak a kezdet. Már egy hete csak gondolkozok, hogy mit tegyek, de nem jut eszembe semmi, azonban ekkor meghallottam valami furcsát. Úgy 200 méterre lehettek, isteni illatuk volt, összefutott a nyál a számban, ezek nem emberek, de nagyon finom illatuk volt. Gondolkozás nélkül, az ösztöneimet követve indultam el feléjük, és ekkor megláttam őket. Egy folyónál egy csorda szarvas iszogatott, legeltek a füvön, én pedig berontottam közéjük, egy pillanat alatt rávetettem magam az egyikre, megkeresem a nyakánál az ütőeret, ahonnan folyik a vére, és összefolyt a nyál a számban. Rátapasztottam ajkaimat a védtelen állat testére, és már ki is szívtam belőle ezt az isteni nedűt. Amikor végeztem, rávetem magam a következőre, siettem vele is, hogy ne szenvedjen sokat szegény állat. Elfogyasztottam öt szarvast, és már végre vége a lángoknak, amik a torkomban égtek. Tele lettem ismét energiával, és ekkor rádöbbentem, hogy nem kell feltétlen szörnyetegnek lennem, nem kell ártatlanokat ölnöm a létfenntartásomhoz. Állati véren fogok élni!-határoztam el magamban. Már egyáltalán nem voltam szomjas, így elhatároztam, hogy megpróbálkozom azzal, hogy este meglátogassam apámat, megnézzem, hogy jól van e. Elkezdtem kifele menni az erdőből, még emberi tempóhoz képest is lassan. Meg kellett várnom a sötétedést, és azt, hogy apa elaludjon mire odaérek, ő ugyanis természetesen nem tudhatott róla, hogy életben vagyok. Elgondolkoztam azon, hogy mit lehetne kezdeni a hátralévő életemben, az örökkévalóságban. Talán el kellene költöznöm innen, munkát kellene keresnem, és egyetemre is járhatnék. Megtanulhatnék pár nyelvet, jogot, orvostudományt, természettudományt, és még sok mást. Most, hogy ennyi időm van, akár hasznosan is eltölthetném. Segíthetnék másokon, igen, ez az, amit szeretnék, ez az, amire mindig is vágytam. Lassan kiértem az erdőből, még mindig nappal volt, délután, még a nap is sütött, kiértem a fényre, és valami elkezdett csillogni. Vajon mi lehet ez? Magamra néztem, és mindenem csillogott. Gyorsan visszamentem a fák közé, ott ismét szemügyre vettem magam, semmim nem csillogott, minden olyan, mint volt. Hát ezt nem értem! Káprázott a szemem, vagy mi a történt? Leintettem magam, hisz képtelenségnek tűnt, hogy csillogna a testem. Újra elindultam, ki a fák közül, a napra, és megint elkezdtem szikrázni. Hát ez nem lehet igaz, mégsem káprázott a szemem. Na nee, majdnem két hete vagyok vámpír, de ezt még nem tapasztaltam. Egy újabb meghökkentő dolog a nem is rövid listámhoz. Ezek szerint akkor nem is mehetek mostantól napra, mikor az emberek között vagyok. Az erdőben kell leélnem az örökkévalóságot. De a jó hír az, hogy este nem süt a nap, így legalább akkor élhetek. Sovány vigasz, ha a hátralévő életem több, mint a felét az erdőben, vagy egy házban kell eltöltenem. Annyi ideig rágódtam ezen, hogy mire odaértem apám házához besötétedett, így be is tudtam menni, mert már biztos voltam benne, hogy alszik, de azért a biztonság kedvéért benéztem az ablakon. Jól sejtettem, apa aludt. A szemei olyanok voltak, mint amilyenek az enyémek lehettek: vérvörösek, azzal a különbséggel, hogy nekem azért, mert vámpír vagyok, neki pedig a sok sírástól. Bementem, de persze levegőt nem vehettem, nem is volt rá szükségem, így apa és Tom is, aki a vendégszobában aludt, nagyobb biztonságban volt. Onnan tudtam, hogy ott volt, mert egyrészt hallottam a szívének a dobogását, másrészt hallottam, ahogy horkol, harmadrészt pedig tudtam, hogy soha nem hagyta egyedül apámat ebben az állapotban. Közben közelebb mentem apámhoz, és láttam, hogy még mindig egyetlen közös képünkkel aludt, de nem békésen, mint legutóbb, mikor ott jártam, most folyt az arcán a könny kisírt szemeiből. Leültem az ágya mellett lévő székre, és úgy döntöttem, hogy 1-2 órát ott ülök vele, a kezét nem mertem megfogni, féltem, hogy felébredne, és szívrohamot kapna, hogy szellemeket lát. 1,5 óra után hallottam, hogy a másik szobában Tom felkelt, és erre fele jött. Be fog jönni, most mit csináljak? Gyorsan körbenéztem, hogy hova bújhatnék, de a szekrénybe nem mertem, mert mi van, ha ki akar venni egy takarót, vagy valamit. Nem volt más lehetőség, ki kellett másznom az ablakon. Gyorsan elsuhantam az ablakhoz, kicsit kinyitottam, és már kint is voltam, de nem mentem el, hanem kívülről figyeltem, hogy mi történik. Tom odament apámhoz megnézni, hogy jól van-e. Mikor erről megbizonyosodott, visszament aludni, apám is rögtön visszaaludt, így én is visszatérhettem a székre.
Tom másfél, két óránként ránézett apámra egészen 7 óráig, mert akkor kelt fel. Hét előtt elindultam, vissza az "otthonomba", de előtte bementem a szobámba, hogy elhozzak egy tiszta ruhát. A szobám előtt van egy kép, ami be van keretezve, amire vetettem egy gyors pillantást, és ekkor megláttam valami furcsát...

4. Halhatatlan lettem

Zuhantam, nagyon jó érzés volt ahogy a levegő megérintett, de hirtelen rossz érzésem lett. Önző  voltam-döbbentem rá. Apám otthon gyászolt, én meg öngyilkosságra készültem, nem hogy otthon lettem volna és fogtam volna a beteg apám kezét, és támogattam volna őt. Természetesen nem egyedül, mert mindig vele volt Tom, a legjobb barátja, de mégis rosszul éreztem magam. Én vagyok az egyetlen fia, nekem kellett őt támogatnom, de önző módon nem törődtem apámmal. És ekkor vége a zuhanásnak. A földön kellene feküdnöm holtan, helyette a lábamon álltam, és semmi bajom nem lett. Még csak el sem tört semmim. Itt valami nincs rendben, valami nagyon nincs rendben... Leugrottam egy 30 méter magas szikláról, aminek nem mellesleg egy folyó volt az alján, ami szintén több méter mély, a sodrása is nagyon gyors. A szikláról leugorva meg kellett volna halnom, de nem hogy az ugrásba nem haltam bele, még a folyóba sem fulladtam meg, pedig nem két percig voltam víz alatt. Majd jöttem erre a körülbelül 1000 méter magas hegyre, amiről leugrottam, és mégis túléltem. Ez nem jó, valami nincs rendben. HALHATATLAN vagyok! Nem akarok szörnyetegként élni!! Most mi legyen? Mit tegyek?
Megvárom még este lesz, és elmegyek apámhoz pár cuccomért.- döntöttem el. El kell tűnnöm innen, messze az emberektől. Talán ha nem táplálkozom, akkor még sem leszek akkora szörnyeteg, és lehet, hogy ebbe belehalhatok. Sokat gondolkoztam míg visszasétáltam a régi otthonomhoz, oda, ahol felnőttem, ahova annyi emlék köt.. Nem tudtam, hogy mit tegyek. A torkom borzasztóan égett, egyre rosszabbul éreztem magam. Épp kezdett sötétedni mikor hazaértem. Benéztem óvatosan az ablakon. Apám ott ült a konyhában az asztalnál egy tányér kaja felett, nem evett, csak sírt, és sírt. Egyre rosszabbul volt, csoda, hogy ki tudott menni a konyhába. Épp akkor ment oda hozzá Tom. Nagyon hálás voltam neki, hogy gondoskodott apámról. Nem evett egy falatot sem, elindult befelé a szobába. A falról levett egy képet, amit tavaly festett Lily, az apáca, aki olyan segítőkész volt velünk mindig. Ezt a képet apa szülinapjára festette rólunk. Magához szorította a képet, majd felemelte, ránézett, és még jobban sírt. Rosszabbul volt, mint hittem. Elment az ágyához, és lefeküdt. A kép még mindig a kezében volt, és ölelgette. Körülbelül 20 perc múlva álomba sírta magát. Közben Tom is lefeküdt a vendégszobában. Mikor biztos voltam benne, hogy mindketten elaludtak, csendben bementem a házba, és a szobám felé vettem az irányt, ekkor azonban megéreztem valami furcsa, és csábító illatot. "Vajon mi lehet ez?" A saját apám vérére szomjaztam meg. Kirohantam a házból, vettem pár mély lélegzetet a friss levegőn, aminek hatására kitisztult a fejem. Végiggondoltam, hogy képes vagyok e visszamenni úgy, hogy ne bántsam a szeretteimet. Rájöttem, hogy talán ez az utolsó alkalom, hogy lássam apát, nem tehetem tönkre az utolsó lehetőségemet, hogy elköszönjek tőle. Szépen lassan vissza is mentem, ügyelve rá, hogy még csak véletlen se vegyek levegőt. Visszamentem a szobámba, elvittem pár ruhát, csak annyit, hogy ne vegyék észre, hogy bármi is eltűnt. Majd átmentem apám szobájában, aki még mindig szorongatta közös képünket, már nem sírt, sőt, talán kicsit mosolygott is. Biztos szépet álmodott. Legalább álmában boldog lehetett. Megálltam, és elkezdtem gondolkozni..már három napja vámpír vagyok, azonban egyáltalán nem fáradtam el. Ez meg hogy lehet? Emberként is sok energiám volt, azonban most kicsit sem vagyok fáradt fizikailag, bár lelkileg más szinten vagyok. Nem tudok aludni-döbbentem meg. Tehát: a vámpírok halhatatlanok, nincs szükségük levegőre, nem alszanak, és nagyon gyorsan tudnak futni. Szép kis lista, vajon mi van még? Apám horkolása hozott vissza a jelenbe. Szétnéztem a szobában valami emlék után kutatva. Ekkor megláttam a falon egy keresztet, melyet apám faragott még az 1630-as évek végén. Levettem a falról, és elköszöntem tőle: viszlát, apa, szeretlek!
Gyorsan kimentem a házból, mert nagyon fájt a torkom, és féltem, hogy valami olyat teszek, amit később megbánnék. Ha bántam apát... azt... nem élném túl...

3. Vámpír lettem

"Hogy álltam fel ilyen gyorsan? Hiszen az előbb még a földön feküdtem görcsben, és nem tudtam mozogni, most pedig a talpamon állok, és a torkom nagyon fáj."-ezek voltak vámpírlétem első gondolatai...
Szétnéztem, hogy van-e valaki a környéken, azonban üres, és sötét volt minden. "Biztos este van, vagy most kezd alkonyodni."-gondoltam. Mikor szétnéztem rájöttem, hogy annak ellenére, hogy sötét van, mindent nagyon tisztán látok. Elkezdtem gondolkozni, hogy hogyan történhetett minden. Visszaemlékeztem, hogy portyázni voltam, és ebben az utcában kötöttem ki társaimmal, aztán megtámadtak minket, jó ég, vajon életben maradtak? Remélem nem halt meg senki! Az egyik vámpír rám támadt, megharapott, és rengeteg sebet ejtett rajtam. De akkor miért nem vagyok halott? Visszaemlékeztem a szörnyű fájdalomra, amit éreztem körülbelül két és fél-három napig. Ezt is csak onnan tudom behatárolni, hogy néztem a nap és a hold hogyan követik egymást.
A torkomban még mindig éreztem valami furcsát, ami nagyon fájt!
Haza megyek-döntöttem el, de le is beszéltem magam róla rögtön, ugyanis rájöttem, hogy apám azt hiszi, hogy halott vagyok. Elindultam kifele a szörnyű utcából, és "véletlen" lenéztem a földre, ahol egy hatalmas pocsolya állt. Belepillantottam, és tágra nyílt szemekkel bámultam a tükörképem. Amit először észrevettem az az volt, hogy a szemem színe vérvörös lett, mint a támadómé, és falfehérré változott a bőröm. Elkezdtem gondolkozni. A támadóm nagyon gyorsan mozgott, gyönyörű volt, falfehér bőre, és vörös szemei voltak. Pont úgy nézett ki, ahogyan annak idején elmesélte nekem Kate a vámpírokat. KIZÁRT!! NEM LÉTEZIK- üvöltöttem magamban. Nem lehetek vámpír. A szomj, amit a torkomban éreztem nem más, mint vérszomj volt. Szörnyeteg lettem, most mit csináljak? Így nem élhetek! Öngyilkos leszek!-döntöttem el. Kihasználom, hogy még este, vagy max. hajnal lehet, és kisétálok az utcából figyelve, hogy ne lásson meg senki.
Kihasználtam, hogy ilyen gyorsan mozgok, és elkezdek rohanni. Teljes erőmből futottam az erdőbe, ahol annyit játszottam gyerekként. Megálltam az erdő közepénél, és rájöttem, hogy egyáltalán nem fáradtam el. Aztán végiggondoltam, és rájöttem, hogy biztos azért, mert a vámpírok nem fáradnak el egykönnyen. Aztán újra elkezdtem futni, de már nem olyan gyorsan, mert itt nincs ember, akit bánthatnék. Undorodom magamtól, hogy változhatott meg ennyi minden három nap alatt? Futás közben egy kicsit jobban éreztem magam, de nem sokat segített a lelki állapotomon. Szörnyű érzés tudni, hogy szörnyeteg vagyok, apám otthon van, beteg, és gyászol. Időközben a sziklához értem, így lassítottam. Lenéztem, és még több tíz méter mélyre is tisztán leláttam. A szikla alján egy folyóvíz volt, háborgott várva, hogy leugorjak, és végre meghaljak. Én is ezt a pillanatot vártam. Mikor ezt kigondoltam le is vetem magam a mélybe. A zuhanást nagyon élvezem tudván, hogy ezek az utolsó másodperceim szétnéztem még utoljára, és vége a zuhanásnak. A vízben voltam. Nem történt semmi, hiába vártam. Kábé 20 perce lehettem a víz alatt várva, hogy végre megfulladok, de nem. Bármennyi időt kibírok, nincs szükségem levegőre-döbbentem rá. Ez így nehezebb, mint hittem. Kiúsztam a vízből alig két másodperc alatt, és végiggondoltam, hogy hogyan ölhetném meg magam. Vízbe fulladás kizárva. Leugrok valami magas épületről.. de honnan, mi lenne elég magas ahhoz, hogy egy magamfajta is meghaljon.. rájöttem..ez a legmagasabb dolog, amiről ha leugrok biztos meghalok.. Ez a hely pedig nem más, mint a hegy, amelyet rég meg akartam nézni közelebbről Ronnie-val, a legjobb barátommal.. és most innen fogok leugrani, itt lelem halálom. nagyon magas, és ez nekem pont jó. El is indultam rögtön. Körülbelül 20 perc alatt oda is értem, és 10-15 perc alatt fel is értem a csúcsra, ez vagy 1000 méter magas, biztos halál.. A táj természetesen gyönyörű volt. Szeretlek, apa, és bocsáss meg!!-ezzel a mondattal vetettem magam a mélybe.

2. Vámpírrá válásom

Tulajdonképpen úgy érzem, hogy magamba beszélek, de nem baj:)

Amúgy már tegnap készen voltak az alapok, de nem akartam mindennap újat feltenni, de hála AA-nak halálra unom magam, ezért megírtam most, és úgy gondoltam, hogy fel is teszem.:)

Remélem tetszeni fog, de szerintem ez most nem lett olyan jó, bele kell tanulnom még ebbe az egészbe:)

Tehát a 23. vadászatomon voltam. Már két órája jártam az utcákat tizenkét emberrel, és még egy szörnyeteget sem láttam, sőt, még sosem találkoztam eggyel sem, de apám miatt minden áldott nap jártam az utcákat sötétedésig. 
1665. november 2-a volt, és egy ismeretlen utcában jártunk. Még sosem voltam ott, sőt, a környéken sem, valahogy mindig is nagyon bizarrnak találtam. Akkor mégis bementem, nyomomban a többi vadásszal, bár hallottam, hogy nem lelkesednek az ötletért, miszerint bemenjünk, de apámat mindenki tisztelte, így engem is sokan kedveltek, és én is nagyon szerettem őket. Tehát apám helyén álltam, és vezettem a többieket, bár szerintem sem lett volna szabad kísérteni a szerencsénket, de apám kívánságát teljesítettem, nem mondhattam neki ellent. Szóval egy számomra ismeretlen, sötét, hosszú utcában sétáltunk, és már jó ideje itt kutyagoltunk, mikor valami furcsát láttunk. Ez egy zsákutca- jöttem rá, és szóltam a többieknek, hogy forduljunk vissza. Mikor indultunk volna el, megláttam valami mozgást az utca végén lévő házhoz támasztott zsákoknál. Valaki volt ott, illetve voltak többen is. Négy ember feküdt a szemétkupacban, és fájdalmasan nézett ránk. Azt gondoltam, hogy biztos szegények, és lehet, hogy betegek voltak, illetve megsérültek. Oda akartam menni megnézni, hogy jól vannak-e, és el is indultam feléjük, mire az egyik hirtelen, fénysebességgel felállt, és elkezdett felém futni. Amit először megfigyelhettem  a támadómon, hogy a szeme vérvörös volt, gyönyörű, hófehér arca világított a sötétben, alig bírtam más fele nézni, de aztán elkezdtem üvöltözni az embereknek, hogy "VÁMPÍROK". Erre ketten elfutottak, a többiek pedig a segítségemre siettek. Egyet sikerült megölnünk, vagyis mint később rájöttem nem is halt meg, csak megsérült, de legalább már ő nem üldözött bennünket. Mikor azt hittük, hogy már nem él, és láttuk, hogy a másik három meg fog támadni minket, nagyon megijedtünk, és elkezdtünk rohanni. Én futottam elöl, ugyanis 23 évesen én voltam a tíz ember közül a leggyorsabb, de még így sem elég gyors, ugyanis az egyikük utánam eredt, és megtámadott. Mikor láttam, hogy fut utánam, megpróbáltam még gyorsabban rohanni, de mégis elkapott, rám vetette magát, a nyaki ütőeremet kereste, és megharapott. A többiek utolértek minket, és leszedték rólam, de már késő volt. Nem tudtam, hogy mi fog történni, nagyon fájt mindenem, legszívesebben üvölteni tudtam volna, de nem tettem, inkább elbújtam a szemét közé. NAGYOOOON FÁÁJ!!- üvöltöttem magamban. "Carlisle! Nem nyithatod ki a szádat!"-kiabáltam magammal. "Most mi lesz? Mi fog történni?"-ezek a kérdések jártak a fejemben.  Mindenem égett, nagyon fájt az átalakulás, majdnem kifutottam a szemét közül, ugyanis azt gondoltam, hogy valami ég, de kinyitottam a szemem, és láttam, hogy minden ugyanaz, semmi nem ég. Összeszorított kezekkel feküdtem a földön, a halálra várva. "Istenem, kérlek, hagyd, hogy meghalhassak!"-könyörögtem. Megpróbáltam nem nagyon mozogni, nehogy észre vegyenek, inkább a külvilág zajaira koncentráltam. Hallottam, hogy két kisgyerek a környéken szaladgált, járkáltak az emberek, sőt, a saját nevemet is hallottam, ahogy kerestek, de nem mozdultam. Hallottam apám hangját, amint fájdalmasan a nevemet ismételgeti, és közben magát hibáztatja, hogy elküldött vadászni. Valaki szólt neki, hogy adják fel a keresésem, mert két és fél napja eltűntem, már biztos halott vagyok. De eközben még mindig égek, ugyan nem annyira, mint kezdetben, sőt, már majdnem tűrhetőnek mondható. El kell terelnem a figyelmemet. A szívem dobogását kezdem el számolni, ahogy egyre lassabban vert. 2569 szívdobbanás után vége lett a fájdalmamnak, és hálát adtam Istennek, hogy végre meghaltam. Kinyitottam a szemem, már nem volt ökölben a kezem, sőt, már a talpamon álltam, és rá kellett jönnöm, hogy nem haltam meg.

1. Carlisle Cullen- előfejezet

Itt van az előfejezet, most kezdtem el írni, eddig nem igazán volt ihlet:) 

Carlisle-ról Edward mesél Bellának az Alkonyatban, de néhány információt nem mond meg, pl. az anyja nevét, születési dátumát, mert ezt nem tudja biztosra, ezért úgy gondoltam, hogy ne hasonlítson ennyire a Twilightra, ezért ezeket én találom ki. Remélem tetszeni fog:)

Nem is húznám tovább az időt:)


A nevem Carlisle Cullen. 1642. május 2-án születtem  Londonban. Édesapám: Robin Cullen, anglikán pap volt, megszállottan üldözte a boszorkányokat, démonokat, és a vámpírokat is. Lépten-nyomon megvádolt valakit, aki számára gyanús volt, így egy kisebb csapattal rengeteg ártatlant megölt. Én mindig is elleneztem, ugyanis nem szeretem az erőszakot, de nem volt beleszólásom. Édesanyám: Aurora Cullen, varrónő volt, de meghalt születésemkor, így csak apám történetei alapján tudok róla pár dolgot.
Már gyerekként is sok minden érdekelt, rengeteg barátom volt, soha senkit nem bántottam meg, és imádtam tanulni. Apámon kívül más rokonom nem élt, tehát gyerekkorom nagy részét az ő társaságában töltöttem el egészen 10 éves koromig, ugyanis abban az időben egy 10 éves gyerek kész férfinak, esetekben nőnek számított. 1651-ben apa megismerkedett egy nővel, Kate-vel, aki 4 évvel volt nála fiatalabb. Kate nem igazán szeretett engem, bár én soha nem ártottam neki, nem bántottam, tisztelettudó voltam vele is. Ő is gyakran apámmal ment szörnyeket üldözni, sok embert megöletett ő is, azokat is, akiket még apám is életben hagyott volna, és minden ilyen gyilkolás után elégedett vigyorral mesélte el nekem vacsoránál, mert tudta, hogy gyűlölöm az igazságtalanságot. Egyik ilyen vadászat során találkozott későbbi férjével, azzal, akit apám démonnak hitt, és megakart öletni, de Kate nem hagyta, mert beleszeretett, és otthagyta 1658-ban, ez apámat teljesen kikészítette mind testileg, mind lelkileg. Hiába próbáltam vigasztalni, hiába tettem meg érte mindent, ő egyre betegebb lett, és sose szerette, ha sajnálják, így azért sem rajongott, hogy ápoljam őt, csak annyit kért, hogy üldözzem az általa szörnyetegnek tartott embereket, ezért nem igazán tehettem mást, apám helyét átvettem a vadászatnál, de ő nem így képzelte el, ugyanis én nem vádoltam meg senkit fölöslegesen, ami neki nem tetszett, és mikor egymás után 5 vadászatról tértem vissza úgy, hogy senki nem halt meg, nagyon dühös lett. Nem szerettem, hogy apám nem büszke rám, soha életemben nem vert meg, de nagyon bántottak szavai, így nagyon igyekeztem neki megfelelni.
Egyszer azonban, a 23.vadászatomon  valami fura történt...

Sziasztok!

Ez a blog Carlisle Cullenről fog szólni, az ő életéről, ugyanis nagy Twilight-fan vagyok (hála az 1ik bnőmnek, AAnak:)), és Carlisle az egyik kedvenc szereplőm. :) Lehet, hogy olvastatok már hasonló róla szóló blogot, de én senkitől NEM lopom a történeteket, a lényeges infókat az Alkonyatban olvastam:)