9. Új otthon

Itt a friss, remélem tetszeni fog, várom a komikat, legközelebb gyorsabb leszek, ígérem (A)

Komolypajti, köszönöm a segítségedet :)

Jó olvasást mindenkinek. x)

MSN-em: detti1994@hotmail.com, fel lehet venni, örülnék neki :)(L):)x)

Nah jó, nem húzom tovább az idegeiteket x)

SzeriPuszi

A táskáimat a hátamra dobtam, ugyanis csak két bőröndnyi cuccot vittem magammal, és futásnak eredtem. A hátamon lévő súlyt szinte nem is éreztem, a futásban egyáltalán nem gátolt.
4 óra múlva odaértem Charlestonba, és rögtön házat kezdtem keresni, nem sokra rá találtam is egyet, ami elfogadható áron, viszonylag jól is nézett ki, a város szélén volt, közel egy erdőhöz. A kulcsokat azonnal kézhez kaptam, a házat rögtön ki is fizettem, ugyanis töredékébe került annak, amit apám házáért kaptam, de lényegesen kisebb is volt, viszont ha jobban belegondolok, ez nem akadály, ugyanis egyedül fogok élni, és nekem nem kellett nagy lakás. Bepakoltam a házba, mindent elhelyeztem, mikor megláttam a szememet egy képben visszatükröződni, és elszörnyedve láttam, hogy a színe éj fekete. Nem is csoda, hogy ilyen hamar megkaptam a kulcsokat. Szegény tulaj, biztosan halálra rémült, el kellett mennem vadászni, nem akartam első nap a figyelem központjába kerülni. Szépen lassan, emberi tempóban kisétáltam a házból, mert ha véletlen itt megy el valaki ne rémítsem már rögtön halálra, de mikor kiértem az erdőbe, és ott voltam, ahol már senki nem láthatott megálltam, becsuktam a szemem, beleszippantottam a levegőbe, és elkezdtem az ösztöneimet követve teljes erőből rohanni. Rohantam, ahogy csak tudtam, mígnem egyszer elértem áldozatomhoz, ami egy szarvas volt. Kiéhezve vérére, rögtön rávetettem magam, szegény szépen lassan a földre rogyott, megpróbáltam sietni, hogy minél kevesebbet kelljen szenvednie szegény állatnak. Ezt követően megettem még három őzikét, és a lelkiismeretem még rosszabb lett, mint eddig. Evés után futottam még egyet az erdőben, csak azért, hogy felderítsem a terepet, majd elmentem a városba, megkerestem a könyvtárat, kivettem hat hosszú regényt, hazamentem, és elkezdtem olvasni. Egész estémet ezzel töltöttem, kiolvastam két könyvet, majd reggel bementem a városba, megkerestem az egyetemet, és beiratkoztam, másnap kellett mennem a könyveimért, és holnap után lesz az első napom. Hirtelen nagyon izgatott lettem, hogy végre kielégíthetem tudásszomjamat. Hazamentem, és ismét olvasni kezdtem. Reggel elmentem a könyveimért, és ismét boldogan tértem haza, de végiggondoltam az életemet, és rájöttem, hogy egyedül voltam, barátok nélkül, és senkinek nem hiányoztam volna. Ezeket átgondolva még szomorúbb lettem, nem tudtam, hogy mit kellene tennem, tanácstalan voltam. Bár, lehet, hogy a főiskolán lesznek barátaim, reménykedtem.
Hazaértem, és elhatároztam, hogy kimegyek az erdőbe egy kicsit.
Erdőben...
Csak futottam, cél nélkül, sötét volt már, de így is mindent tökéletesen láttam, bár nem figyeltem a gondolataimon kívül semmire, így nekimentem valaminek, vagyis valakinek. Egyikünk sem figyelt, és egymásba ütköztünk, aminek olyan hangja volt, mint mikor két kőszikla ütközik egymásnak. Mindketten elestünk, majd kérdőn néztünk a másikra. Az első, amit észrevettem az idegenen az az volt, hogy a szemei vörösek, és olyan fehér a bőre mint az enyém, tehát biztosan ő is vámpír. A kölcsönös rémületből én tértem magamhoz először:
-Jaj, nagyon sajnálom, ugye nem esett bajod?-kérdeztem aggódva.
-Nem-felelte félénken, mire mindketten másodpercek alatt talpra álltunk.
-Szia, Carlisle Cullen vagyok-mosolyogtam rá.
-Szia, Lionel Wilmer vagyok, és kérlek bocsáss meg.-mentegetőzött.
-Ugyan, ne kérj elnézést, én nem figyeltem. Amúgy te hol laksz?-próbáltam oldani a hangulatot.
-Nekem nincs otthonom-mondta szomorúan.
-Mi történt?-kíváncsiskodtam.
-A feleségemmel sétáltunk az utcán egy héttel ezelőtt, és megtámadtak minket. Hárman voltak, és az egyik rám vetette magát, mondtam a nejemnek, hogy meneküljön, de elkapta a másik, és megölte, engem csak megharapott a támadóm, mert mikor szívta volna ki a véremet megláttak valamit, amitől megijedtek, és otthagytak a feleségem testével félholtan, fájdalomtól sikoltozva. 3 napig szenvedtem, sikoltoztam az út szélén, a feleségem holtteste felett, és úgy éreztem, hogy meghalok, belül rettenetesen égtem, és egyszer csak mindennek vége lett. Rájöttem, hogy vámpírrá változtam, és a gyász mellett szörnyű lelkiismeret furdalásom lett. Először a feleségem halála miatt, majd azért, mert mostantól kezdve így, gyilkosként kell leélnem az életemet.-sírta.
-Jézusom, nagyon sajnálom, hogy ennyit kellett szenvedned. És eddig hány embert öltél meg?
-Sehányat”.-felelte.
-És mivel táplálkoztál?
-Semmivel, nem akarok gyilkos lenni. Amint átváltoztam elrohantam a városból, és négy napja futok, eddig meg sem álltam, kivéve most, mikor összeütköztünk.
-Nem vagy éhes? Nem kapar a torkod?-aggodalmaskodtam.
-De, nagyon is.
-Nincs kedved vadászni? Persze nem emberre, én sem emberekre vadászok. Aztán eljöhetnél hozzám, ha van kedved.
-Ha nem emberre vadászol, akkor mire?-érdeklődött Lionel.
-Állatokra. Például szarvas, őz, oroszlán, mikor mit találok.
-Tényleg? Megmutatod hol találhatok állatokat? És nagyon szívesen el mennék hozzád, köszönöm a meghívást, és hogy végighallgattál.
-Ez természetes, nincs mit. A vadászatról: Csukd be a szemed, és szagolj bele a levegőbe.
 Megtette amit mondtam, majd elkezdett futni. Én lassan követtem, és megláttam, hogy talált egy medvét, és rávetette magát. Ezen kívül evett két szarvast, és egy antilopot.
-Jól laktál?-kérdeztem mosolyogva.
-Igen, és köszönöm a segítséget.
-Akkor jössz hozzám? Maradhatsz ameddig akarsz.
-Tényleg? Nem akarok a terhedre lenni.
Nem, örülnék a társaságodnak.
-Köszönöm szépen.
-Indulhatunk?
-Persze, mutasd az utat.-mosolygott.
Ezzel elindultunk hozzám...