Sziasztok!

Jaaaaj... ne haragudjatok, hogy mostanában nem frisselek. Ennek több oka is volt. Az 1. nem volt itthon a Twilightom 5 hónapig... (ma hoztam haza, és már nem igazán emlékszek az események sorrendjére.) 2. nekem is tanulnom kell
Megpróbálom minél hamarabb feltenni a frisset, nem ígérek semmit =( sajnálom. :S

puszii

13. Annabelle...

Sziasztok! 

Sajnálom, hogy csak most hoztam a frisset, de azért remélem tetszeni fog. :) Nem lett valami hosszú, de úgy voltam vele, hogy elég sokáig ültem rajta ahhoz, hogy akármennyire rövid is felteszem =) Remélem azért nem utáltok nagyon... =( =) Köszönöm a komikat =)Wáá... azt hittem nem teszi fel... =)


-Te... te... tönkretetted az új ruhámat-mondta a lány, és közben Lionelre vicsorgott. Harcias nőszemély, meg kell hagyni. Kezdtem félni, hogy nekiesik a barátomnak.
-Nagyon sajnálom. Tényleg. Nem akartam. Hadd tegyem jóvá.-szabadkozott a barátom . 
-Rendben.-vágta rá. 
-Szia, Lionel vagyok. 
-Én meg Annabelle. És te ki vagy?-nézett rám immáron nyugodtan. 
-A nevem Carlisle. Örvendek.-mosolyogtam rá. 
-Én is.-tette hozzá kedvesen. 
-Mivel kárpótolhatnálak?-kérdezte Lionel. 
-Nem is tudom...-nézett rá tettetett komolysággal. 
-Annyira sajn...-kezdte újra. 
-Kérlek, fejezd be, csak vicceltem.-vigyorgott Annabelle, és rám kacsintott. 
-Micsoda?-értetlenkedett Lionel. 
-Nem vagyok én hárpia, nem kell szabadkoznod. 
-De a ruhád... 
-A ruha csak egy tárgy. Egyáltalán nem lényegi kérdés. Csak kíváncsi voltam a reakciódra.-nevetett a lány. -Furcsa humorod van-sóhajtotta Lionel. 
-Bocsáss meg-kérte még mindig mosolyogva Annabelle. 
-Mindig ilyen komoly?-nézett rám a lány. 
-Őszintén szólva... néha van humora.-kacsintottam a csajszira. 
-Néha?!-méltatlankodott Lionel. 
-Igen, néha.-cukkoltam.-Amúgy nincs kedvetek felállni? 
-Hát... ööö...-nyögte Lionel. 
-De van-röhögött a lány. 
-Szabad, hölgyem?-tért magához Lionel. 
-Természetesen, uram. 
Nagy nehezen sikerült felállniuk, mert Annabelle mindig visszarántotta Lionelt. Szimpatikus lány. Van humora, és úgy látom Lionel is boldog mellette. 
-És most? Nincs kedved eljönni hozzánk?-kérdezte Linonel vágyakozva, rögtön rájöttem, hogy tetszik neki a lány. Tulajdonképpen tényleg szép lány volt. Csillogó szőke haja, gyönyörű arca, és aranyszín szeme volt. -Dehogynem. Együtt laktok? 
-Igen, Carlisle nagyjából két hónapja fogadott be, ugyanis nem volt otthonom. Te hol laksz?-kíváncsiskodott. -Nekem nincs otthonom. Úgynevezett nomád vagyok. -felelte, és láttam rajta, hogy tényleg szomorú, társaságra vágyik. 
Aranyos lánynak tűnik, miért ne fogadtuk volna be?
-Lakhatsz nálunk, ha van kedved. Nincs nagy házunk, de ahol ketten elférnek, ott a harmadiknak is van hely.-tényleg szerettem volna segíteni neki. 
-Komolyan?-kérdezték egyszerre csillogó szemmel. 
-Természetesen.-rögtön egymás nyakába ugrottak, majd rám néztek, Annabelle odajött hozzám, megölelt. -Nagyon szépen köszönöm. Igazán nagyon kedvesek vagytok. 
-Ugyan, szóra sem érdemes. 
-De, Carlisle, nagyon kedves tőled, hogy befogadsz minket. 
-Örülök, hogy örültök. Van kedvetek vadászni? Vagy menjünk haza? 
-Ti is állatokra vadásztok? 
-Igen. Látom, neked is aranyszínű a szemed. Mióta vagy vámpír?-kérdezte Lionel. 
Az ő szeme még nem volt teljesen arany színű, mert ő még csak két hónapja volt vámpír. 
-Tavaly nyár óta. A barátom harapott meg. Először nem tudtam, hogy mi is ő valójában, de egyik éjszaka álmomban esett nekem a szüleim házában, mikor titokban nálunk aludt. Nem tudom meddig tartott az átváltozásom, de mire magamhoz tértem, Steve, a "barátom" eltűnt. Nem tudtam mit tegyek, így elszöktem otthonról, mert majdnem megtámadtam a saját édesanyámat. -Annabelle ezen a ponton könnyek nélkül kezdett sírni. Nagyon sajnáltam szegényt. Lionel, nem tudván mit mondjon, odament, és átölelte. 
-Nyugodj meg, most már minden rendben lesz.-vigasztaltam. 
-Tudom, éreztem. 
-Tessék? 
-Éreztem. Ha egy adott dologra gondolok, ami még nem történt meg, -mint például éreztem, hogy ma valamennyi gondom meg fog oldódni- megérzem, hogy mi fog történni, tudom, furcsán hangzik, de igaz.-felelte mosolyogva. 
-De ezt meg hogy...? 
-Azt én sem tudom. Találkoztam már más vámpírokkal is, akiknek volt különleges képességük. Volt egy barátom, Tom, aki tudott hatni mások elméjére, vagyis megtudja igézni az embereket. Kényszerítette őket, hogy nézzenek a szemébe, sőt, nem is kellett kényszeríteni, ha valaki meghallja a hangját, rögtön-szinte ösztönösen- a szemébe néz. És ha egyszer a szemébe néztél, akkor ki leszel neki szolgáltatva, azt hitet el veled, amit nem szégyell.-mondta szemlesütve. 
Biztos voltam benne, hogy őt is rávette olyasmire, amit nem akart. 
-Erről már olvastam, hogy vannak olyan vámpírok, akiknek vannak különleges képességeik, de azt hittem ez is csak mese, mint a nagy része, amit az emberek kitaláltak rólunk, de ezek szerint igaz.
-Én vissza tudok menni az időben. A jövőre tekintve csak halvány képeim vannak. Ez olyan, mint néhány évszázaddal ezelőtt a jósok. Belelátok a jövőbe, de csak homályosan, és távolról. Szeretnétek, hogy jósoljak nektek?-csillant fel a szeme. 
-Persze.-vágtam rá. 
Kíváncsi voltam. Nem is csak a jövőmre, hanem arra, hogy hogyan megy ez a dolog. 
-Oké, add ide a kezed.-mosolygott kedvesen. Megfogta a kezemet, és becsukta a szemét, és a következő szavakat hadarta. 
-Orvos, volturi, uralkodás, gazdagság, utazás, távollét, embervér. 
Ezt elismételte háromszor, kinyitotta a szemét, és megkérdezte, hogy mit mondott. Elmondtuk neki, mire nagyon meglepődött, ahogy mi is. 
-Vajon mit jelent?-kérdeztem meglepődve, és kíváncsian. 
-Orvosnak tanulok. 
-Akkor az orvos szó arra utal.-mondta Lionel.
-Lehet-felelte a semmibe meredve Annabelle. 
-Mi az a volturi?-kérdezte a barátom.  
-Nem tudom, soha nem hallottam ezt a szót. 
-Talán egy név.-vetettem fel.
-De kinek vagy minek a neve lehet?-tűnődött Lionel. 
-Nem tudom... de valamit jelent...-suttogta a lány. 
-Valami rosszat...?-kérdezte Lionel. 
-Nem biztos, jelenthet jót is...-mosolyodott el a végére kényszeredetten. 
Nem tudom, de valamiért hittem neki, és kicsit meg is ijedtem a jóslattól. Valami ismeretlen vár rám, amiről nem tudom, hogy veszélyes-e.  
Ezt követően Lionelnek is jósolt, mégpedig a következőket:  szerelem, házasság, beteljesülés, élet, boldogság. Majd elindultunk haza, úgy döntöttünk, hogy holnap vadászunk. Lionel és Annabelle egész úton a jóslaton gondolkoztak, meg hogy hogy lehet az, hogy egyik vámpírnak van saját képessége, a másiknak pedig nincs. Az én személyes véleményem az, hogy ezek a dolgok megvoltak emberkorában is, például Tom valószínűleg könnyen elérte azt a dolgot, amit akart, és átalakulása után felerősödött. Én nem igazán kapcsolódtam be a beszélgetésbe, pár méterre mögöttük andalogtam, és azon gondolkoztam, hogy vajon mit jelenthet az, amit nekem jósolt Anna.

12. Érdekes dolgok...

Meghoztam az új fejit. Sajnálom, de nem volt ihletem. Megyek nyaralni, és előtte fel akartam tenni. Nem lett valami hosszú. Még egyszer bocsi.^^ 

 Ez a beszélgetés nagyon őszinte volt. Rájöttem, hogy Lionelnek is hasonló tervei vannak mint nekem. Ő is orvos akar lenni, csak a különbség kettőnk között, hogy ő állatorvos szeretne lenni. Azt mondja azért, mert igaz, hogy vámpír, de legalább úgy érezné, hogy nem egy szörnyű gyilkos. Szerinte nincs elég ereje ahhoz, hogy embereket gyógyítson, hogy a közelükben legyen, de valamilyen szinten ő is orvos szeretett volna lenni, és így látta a legjobbnak. Megérti az én nézőpontomat is, és úgy van vele, hogy miután elvégezte a főiskolát, azután nyugodtan beiratkozhat az orvosira is, sőt, még jobban is járna állítása szerint, mert közelebb kerülhet az emberekhez, és egyre jobban kifejlesztheti az önuralmát. Igaza volt. Tudom. És akkor is tudtam, de úgy éreztem, hogy cselekednem kell.
Másnap együtt indultunk el az iskolába. Út közben nem beszéltünk sokat, inkább mindkettőnk esze a tegnap éjszakán járt. Végiggondoltuk, hogy mi lenne a helyes megoldás. Én személy szerint nem tudtam rájönni. Lehet, hogy az egész dolog -mármint az önuralom- a gyakorláson múlik? Hogy mennyi időt töltünk emberek között? Vagy esetleg ösztönös? Szerintem ha többet leszünk emberek mellett, akkor megszokjuk a szagukat, abban azonban reménykedni sem merek, hogy teljesen megszűnne a vér iránti vágyakozás, de biztos vagyok abban is, hogy ösztönös, mert ragadozók vagyunk, és ösztönösen cselekszünk, de természetesen vannak tudatos döntéseink is. Minden teremtmény különleges. Az emberek, a növények, az állatok, mind más és más, és persze a vámpírok is egyediek. A mi fajtánk valami különleges mutációja lehet az embereknek és állatoknak, ugyanis a hétköznapokon tudunk ember módjára viselkedni, vadászat alatt teljesen elveszítjük emberi önmagunkat, és állati ösztöneink irányítása alá kerülünk. Ha nem irtóznék ennyire attól, ami vagyok, akkor talán még érdekesnek is találnám a fajt. Vajon mi befolyásol bennünket? Miért ennyire kemény a testünk? Talán azért, mert a rossz a lelkünk a sok gyilkosság miatt? Vagy lehet, hogy a szívünk miatt van, mert megállt, mikor átváltoztunk. Kőszív-kőtest. Lehet, hogy tényleg van összefüggés, de az sem kizárt, hogy semmi köze a kettőnek egymáshoz.  Talán rájövök egyszer, de lehet, hogy örökre egy megfejtetlen rejtvény marad. Nem tudom. Még nem.

Később, haza fele menet Lionellel.
-Na? Milyen volt? Nem bántad meg?-kérdeztem tőle, de biztos voltam benne, hogy tetszett neki, mert egy hatalmas vigyor ült a képén. 
-Dehogy bántam, nagyon érdekes volt. Mindig is érdekeltek ezek a dolgok. Mármint az élővilág, az állatok, meg az ilyenek. Ezek szerint van előnye is a vámpírságnak. 
-Tényleg? És szerinted mi lenne az?-tudakoltam kétkedve. 
-Természetesen az, hogy minden, amit mondanak, vagy olvasol rögtön megmarad, és soha nem felejted el... vagy legalábbis nem egy könnyen.-mosolygott.-Szerintem ez tök szuper. Így mi lehetnénk a legjobb orvosok a világon.-folytatta reménykedve.-Mivel meg tudunk jegyezni minden információt, nincs szükségünk ismétlésre. 
Szinte ugrált örömében, mikor ezeket végiggondolta. Nem tudtam eldönteni, hogy minek örül jobban: annak, hogy gyógyíthat, vagy annak, hogy tanulás nélkül is minden információ a fejében marad. Nem tehettem róla, de átragadt rám is a jókedve. 
-Igazad lehet.-feleltem elgondolkozva, és tényleg így is gondoltam. 
Ha igaza van-márpedig valószínűleg az van- és ezt onnan tudom, hogy abból a több száz kiolvasott könyvből, amit vámpírságom ideje alatt olvastam, mindre tisztán emlékszem. Jó pár orvosi könyvet is olvastam, és azokból is minden betűre emlékszem... természetesen. Holnaptól még több orvosi esetekről, betegségekről szóló könyvet fogok olvasni. Engem tényleg érdekel a téma, és nem csak a lelkiismeretem miatt akarok orvosként praktizálni, hanem a gyógyítás öröme végett is. Ezektől a gondolatoktól még boldogabb lettem. -Nincs kedved futni egyet az erdőben? Rengeteg az energiám... még ahhoz képest is, hogy vámpír vagyok. -Dehogynem. Persze. Mehetünk. 
Kimentünk, és úgy viselkedtünk, mint a kisgyermekek. Felmásztunk a fákra, versenyt futottunk, barchobáztunk, és ehhez hasonló baromságokkal múlattuk az időt. Úgy éreztem, hogy nem 25, hanem 5 éves vagyok. Nagyon jó volt kiadni magamból a fölös energiát, és úgy láttam Lionel is élvezte. Épp versenyt futottunk csukott szemmel, mikor egy hatalmas dörrenésre lettem figyelmes ott, ahol barátomnak kellett lennie-igaz nem láttam őt, mert csukva volt a szemem. Odarohantam hozzá, és láttam, hogy nincs egyedül. A földön ült egy hölgy társaságában, aki nagyjából 20 éves lehetett... és vámpír volt. Valószínűleg egymásnak ütköztek. 
-Sa...sa...sajnálom. Kérlek, bocsáss meg. Én csak...-mentegetőzött Lionel. 
A csaj egy hatalmas pofonnal jutalmazta a barátomat. 
-Te... te... tönkretetted az új ruhámat.-vicsorgott a hölgyemény.

Új blog. :)

Sziasztok!
Bocsi, hogy nem frisselek elégszer, sőt. De annyira el vagyok veszve:S:S
Kitaláltam egy új sztorit, ez nem Twilightos, de kinézem magamból, hogy előbb-utóbb lesz valami párhuzam köztük. XD
Új blog: Isabella Burgess élete
Remélem tetszeni fog, várom a komikat, és a rendszeres olvasókat XD :) :D

PusziSzeri

11. Új élet

Bocsi, nem lett valami hosszú, de nem akartalak tovább várakoztatni titeket. ^^ Sietek a folytival, ígérem :)


Ez volt az első napom az iskolában. Érdekes volt. Néhányan távolságtartóan mértek végig, mások egész barátságosan fogadtak. Furcsa volt, és nehéz is egyben, mert annyi féle illatot éreztem egyszerre. Égett a torkom, rettenetesen kínzó érzés volt, de küzdöttem ellene teljes erőmből. Megpróbáltam nem lélegezni, ez segített valamennyit. Lelkiismeret-furdalásom volt az érzés miatt, pedig tudtam, hogy nem tehetek ellene.  Próbáltam nem erre az érzésre koncentrálni, hanem a tanárok előadásait hallgatni. Nagyon élveztem, sok érdekes dolgot hallottam. Nap közben végiggondoltam, hogy hogyan lehetne belőlem orvos, és elhatároztam, hogy átiratkozok biokémia szakra, ott mégiscsak több esélyem lenne álmaim megvalósítására. Mikor vége lett a tanításnak, lementem az irodába. Bekopogtam, mire valaki kiszólt vontatott orrhangon, hogy "Szabad." Benyitottam. Egyszerű kis helyiség, kicsi ablakkal, középen egy asztal, mögötte két szék, ahol két idősebb férfi ült egy köteg papír fölött. Az ablak nyitva volt, és pont felém fújta az emberek szagát, ami mikor elért hozzám hideg zuhanyként hatott, és kis híján sarkon fordultam, de mégsem tettem semmit, nem akartam feltűnést kelteni, ezért nem vettem levegőt.
-Jó napot! Miben segíthetek? -kérdezte az idősebbik férfi mogorván. Ekkor vettem egy nagy levegőt, hagyva, hogy az illat égesse a torkomat, elkezdtem beszélni:
-Jó napot kívánok, a nevem Carlisle Cullen, ma volt az első napom. Általános szakra járok, és át szeretnék iratkozni biokémiára, ha lehetséges.
-Nem biztos, hogy van hely, mindjárt megnézem.-mondta unottan.
-Köszönöm.-feleltem, és utána nem vettem levegőt. Elkezdte nézegetni a papírokat, és jó 5 perc után megszólalt.
-Szerencséje van, épp van egy üres hely.
Vettem egy nagy levegőt, és ezt mondtam:
-Köszönöm szépen, akkor átiratkoznék, ha lehet.
-Természetesen. -felelte a másik kedvesen, mire az előző férfi vetett rá egy gonosz pillantást. Miután átrakott a másik szakra megköszöntem a segítségüket, és elindultam a könyvtár irányába. A friss levegőn ismét kitisztult a fejem, és menet közben szétnéztem az utcán, és rájöttem, hogy az embereknek szükségük van a segítségre.  Szétnéztem, és láttam, hogy mennyire szenvednek.  Egy férfi ment, a hátán egy hatalmas, teli zsákot vitt, az arcán jól látszott, hogy mennyire fáradt, és hogy egész nap dolgozott. A túloldalon egy nő feküdt a földön, a feje izzadt, valószínűleg melege volt, a szeme csukva, de nem aludt, hallottam, ahogyan szíve hevesen ver, és mélyeket lélegezve tartotta magát éber állapotban. Ezeket látva nagyon elszomorodtam, és még eltökéltebb lettem, még jobban segíteni akartam az embereken. Lassan, elgondolkozva odaértem a könyvtárhoz, és megálltam ott, ahol megbeszéltük, hogy találkozunk Lionellel. 15 perc után úgy döntöttem, hogy bemegyek. Itt is éreztem az emberek illatát, rettenetesen marta a torkomat, szörnyű érzés volt, és kitaláltam, hogy ma mindenféleképpen el kell mennem vadászni. Szétnéztem, és ott sem találtam sehol. Visszamentem az utcára, a környéket végigjártam, de Lionel sehol sem volt. Úgy döntöttem, hogy hazamegyek, hátha elkerültük egymást. Otthon is szétnéztem, és az asztalon találtam egy összehajtogatott cetlit. Egy üzenet volt a barátomtól, azt írja, hogy az erdőben van. Kimentem az erdőbe, és elkezdtem kiabálni: LIONEL! LIONEL! MERRE VA...? és megláttam, a vízparton ült összegömbölyödve, és mikor meglátott, szomorúan rám nézett, és ezt mondta:
-Bocsáss meg, Carlisle, nekem ez nem megy. -lehajtotta a fejét. Odamentem hozzá, és leültem mellé.
-Mi történt? Ugye nem....?-kérdeztem sajnálkozva.
-Majdnem, nagyon kicsin múlt...-mondta alig hallhatóan.
-Nekem ez nem megy, én nem tudok köztük lenni. Nem tudom, hogy te hogyan tudsz "nem tudomást" venni erről a kínzó, égető érzésről, amit az emberek szaga okoz, nekem nem megy. -fordult el.
-Hidd el, nekem sem könnyebb. Próbáld ki, hogy nem veszel levegőt, nekem bevált. És ne aggódj, később jobb lesz. -mosolyogtam rá halványan.
-Gondolod? -reménykedett.
-Szerintem igen. De ha van kedved, akkor visszamehetünk sétálni egyet a városban. -ajánlottam.
-Komolyan megtennéd?
-Természetesen, csak előtte vadásszunk.
-Köszönöm. -állt fel.
Elmentünk vadászni, és utána elmentünk szétnézni a sötét utcákon. Beszélgettünk a terveinkről, és a jövőről.

Sajnálom

Sziasztok!
Bocsika, hogy ilyen sokáig nem jelentkeztem, de friss leghamarabb vasárnap lesz, mert holnap megyek kirándulni Orfőre (Pécs mellé) wííí :D szombaton este érek haza, de csak vasárnap lesz időm feltenni, mert szerintem hulla fáradt leszek :) Aludni nem sokat fogok xD
nah mind1,  a lényeg annyi, hogy sajnálom, bocsi mindenkinek.
Puszi

10.

Bocsi, hogy ennyit kellett várnotok, nem volt ihlet :(

Otthon...
-WoW, de szép házad van - nézett körbe Lionel.
-Köszönöm, bár még csak most lett kész, mert én is pár napja élek ebben a városban-
mosolyogtam rá.
-És te mivel töltöd az idődet? Mert arra rájöttem ez alatt az egy hét alatt, hogy soha nem fáradunk el, legalábbis testileg nem, és nincs szükségünk alvásra. De akkor mivel lehet tölteni ezt a rengeteg időt? - kíváncsiskodott a barátom.
-Én tulajdonképpen esténként olvasni szoktam, nappal az erdőben futok, ugyanis akkor nem nagyon mehetünk emberek közé, mert csillog a bőrünk.
-Igen, mikor átváltoztam én is észrevettem. És hol laktál ez előtt? Mióta vagy vámpír?-tört ki belőle a kérdésözön.
-Kérlek, ülj le, és ha gondolod, elmesélem. - mosolyogtam, és örömmel láttam, hogy oldódik a hangulat, szegénynek legalább addig sem kell a feleségére gondolnia.
-Tehát én úgy körülbelül egy éve vagyok vámpír, egy idős vámpír támadott meg mikor vadásztunk. - magyaráztam Lionelnek, és láttam arcán az őszinte kíváncsiságot, és döbbentséget.
-Te vámpírokra vadásztál? - döbbent meg.
-Tulajdonképpen apám üldözte a démonokat, vérfarkasokat, boszorkányokat, vámpírokat, és miután ő lebetegedett én vettem át a helyét, és az egyik ilyen alkalommal történt meg a "baleset".
-És mióta élsz állati véren?
-Tulajdonképpen azóta, mióta először vadásztam.
-És....hány embert...öltél meg? - kérdezte vonakodva.
-Sehányat, és nem is tervezem - mosolyogtam.
-Mesélnél nekem pár dolgot a vámpírokról? Mit kell tudnom?
-Hááát...halhatatlanok vagyunk, nem öregszünk, erősek vagyunk, az érzékeink felerősödtek.
Ezen nagyon megdöbbent.
-Halhatatlan lettem? - kérdezte döbbenten és mellette szomorúan.
-Igen -suttogtam, tudtam, hogy mit érez most, pont azt, amit én éreztem annak idején. Pár perc múlva visszatért a jelenbe, és folytatta a beszélgetést, arcát komoly maszk alá rejtette.
-És milyen...öhm.. jövőt tervezel?
-Beiratkoztam egy iskolába, holnap kezdek. Tényleg, nincs kedved eljönni velem?
-Komolyan? Mindig is nagyon szerettem tanulni, csak szegények voltunk, így nem nagyon járhattam iskolába.
-Akkor most itt a lehetőség, gyere velem.
-Holnap elmegyünk, és te is beiratkozhatsz, mit szólsz?
-Az nagyon jó lenne. -csillant fel a szeme.
-És természetesen itt lakhatsz velem addig, amíg szeretnél, így neked is lesz lakásod, és én sem leszek egyedül.
-Biztos? Nem akarok a terhedre lenni.
-Persze, hogy biztos, nem szeretek egyedül lenni, és nem vagy a terhemre természetesen. 
-Akkor nagyon szépen köszönöm. Megkaptad a könyveidet?
-Igen, ma voltam értük, szeretnél belenézni?
-Igen, ha nem baj.
-Dehogy baj.
Felkeltem, és fél másodperc múlva már át is adtam a könyveket a barátomnak.
-Tessék, ezek azok. - nyújtottam át.
-Köszönöm-felelte.
-Nézz bele nyugodtan, én addig megfürdök.
-Rendben, és Carlisle, mindent nagyon köszönök.
-Ugyan, semmiség, nincs mit.
Ezzel elindultam a fürdőszoba felé. Bementem, megfürödtem, és hajat mostam. Mire kiértem Lionel az asztalnál ülve merült el az egyik iskolai könyvem fölé hajolt, és észre sem vette, hogy bementem a szobába.
-Mit olvasol?
-Jaj, elnézést, észre sem vettem, hogy itt vagy. Történelmet olvasok, nagyon várom az iskolát.
-Én is. - helyeseltem.
-Nem baj, ha belenézek a többibe is? Vagy te is bele akartál nézni?
-Nem, én mást fogok olvasni. - nyugtattam meg, és elővettem az utolsó könyvtári könyvet, amit még nem olvastam, és leültem vele a kanapéra. 2 óra múlva kiolvastam az egészet, és odatettem a többihez, reggel visszaviszem őket a könyvtárba. Odamentem Lionelhez, és megnéztem mit tanulmányoz ennyire, és megláttam a kémia könyvet a kezében. Két részre voltak osztva a könyvek, gondolom a szerint csoportosítva, hogy melyiket olvasta már.
-Ezeket olvastad? - mutattam rá az egyik kupac könyvre.
-Igen, azokkal már végeztem.
-Akkor ezekbe én is belenézek, mert kiolvastam a könyvtári könyveket, és holnap vissza is viszem, de így most nincs mit olvasnom.
-Természetesen, olvasd - mosolygott kedvesen, én pedig nagyon örültem, hogy nem kell egyedül élnem. Fogtam a biológia tankönyvet, és leültem a barátom mellé. Csendben ültünk egymás mellett, reggel 5-kor végeztünk a könyvekkel, mert Lionel beleolvasott a könyvtáriakba is.
-Nagyon várom az iskolát, kíváncsi vagyok milyen lesz.
-Én is, még sosem jártam egyetemre.
-Szerintem lassan indulni kellene, mert már nagyon izgatott vagyok, és nem is szeretnék elkésni.
-Rendben, felőlem akár el is indulhatunk.
Összeszedtünk néhány cuccot, én eltettem a könyveimet egy táskába, mellé tettem pénzt, adtam Lionak is, ha valamire szüksége van, akkor meg tudja venni. Nem akarta elfogadni, mondván már így is sokat tettem érte, de a végén csak sikerült rábeszélnem. Elindultunk, át a városon, végig árnyékban haladva, bár nem is nagyon sütött a nap. Egy ismeretlen utcán mentünk az iskola irányába, ahol sok ház volt, némelyiknek ajtaja sem volt, az egyik ház ablaka alatt feküdt egy ember, nagyon rosszul nézett ki, beteg volt, mellette egy kislány - valószínűleg a gyermeke- ott ült, átölelte, és sírt. Rengeteg szegény, és beteg embert láttam ez alatt a pár perc alatt, amíg nem értünk ki ebből a kis utcából, és itt döntöttem el, mivel szeretnék foglalkozni.
-Orvos akarok lenni. - mondtam ki hangosan legfőbb vágyamat, mire a mellettem sétáló Lio felkapta a fejét, és kérdőn nézett rám.
-Mit mondtál az előbb? - kérdezte.
-Azt, hogy orvos akarok lenni, és segíteni szeretnék az embereken.
-De az orvosok munkájában sok a vér. - hitetlenkedett.
-Tudom, de talán később, mire elvégzem az egyetemet nem fogom ennyire kívánni. - ezen elgondolkozott, és pár perc múlva megszólalt.
-Talán igazad van, nem is rossz ötlet. Lehet, hogy én is elgondolkozok valami hasonló munkán, ahol lehetne segíteni az embereken, ha már ezt a sorsot szánták nekünk.
Odaértünk a sulihoz, Lionel is bejött, beiratkozott, engem útbaigazítottak, és megbeszéltük a barátommal, hogy a könyvtárban találkozunk, ott megvár, és együtt megyünk haza.