11. Új élet

Bocsi, nem lett valami hosszú, de nem akartalak tovább várakoztatni titeket. ^^ Sietek a folytival, ígérem :)


Ez volt az első napom az iskolában. Érdekes volt. Néhányan távolságtartóan mértek végig, mások egész barátságosan fogadtak. Furcsa volt, és nehéz is egyben, mert annyi féle illatot éreztem egyszerre. Égett a torkom, rettenetesen kínzó érzés volt, de küzdöttem ellene teljes erőmből. Megpróbáltam nem lélegezni, ez segített valamennyit. Lelkiismeret-furdalásom volt az érzés miatt, pedig tudtam, hogy nem tehetek ellene.  Próbáltam nem erre az érzésre koncentrálni, hanem a tanárok előadásait hallgatni. Nagyon élveztem, sok érdekes dolgot hallottam. Nap közben végiggondoltam, hogy hogyan lehetne belőlem orvos, és elhatároztam, hogy átiratkozok biokémia szakra, ott mégiscsak több esélyem lenne álmaim megvalósítására. Mikor vége lett a tanításnak, lementem az irodába. Bekopogtam, mire valaki kiszólt vontatott orrhangon, hogy "Szabad." Benyitottam. Egyszerű kis helyiség, kicsi ablakkal, középen egy asztal, mögötte két szék, ahol két idősebb férfi ült egy köteg papír fölött. Az ablak nyitva volt, és pont felém fújta az emberek szagát, ami mikor elért hozzám hideg zuhanyként hatott, és kis híján sarkon fordultam, de mégsem tettem semmit, nem akartam feltűnést kelteni, ezért nem vettem levegőt.
-Jó napot! Miben segíthetek? -kérdezte az idősebbik férfi mogorván. Ekkor vettem egy nagy levegőt, hagyva, hogy az illat égesse a torkomat, elkezdtem beszélni:
-Jó napot kívánok, a nevem Carlisle Cullen, ma volt az első napom. Általános szakra járok, és át szeretnék iratkozni biokémiára, ha lehetséges.
-Nem biztos, hogy van hely, mindjárt megnézem.-mondta unottan.
-Köszönöm.-feleltem, és utána nem vettem levegőt. Elkezdte nézegetni a papírokat, és jó 5 perc után megszólalt.
-Szerencséje van, épp van egy üres hely.
Vettem egy nagy levegőt, és ezt mondtam:
-Köszönöm szépen, akkor átiratkoznék, ha lehet.
-Természetesen. -felelte a másik kedvesen, mire az előző férfi vetett rá egy gonosz pillantást. Miután átrakott a másik szakra megköszöntem a segítségüket, és elindultam a könyvtár irányába. A friss levegőn ismét kitisztult a fejem, és menet közben szétnéztem az utcán, és rájöttem, hogy az embereknek szükségük van a segítségre.  Szétnéztem, és láttam, hogy mennyire szenvednek.  Egy férfi ment, a hátán egy hatalmas, teli zsákot vitt, az arcán jól látszott, hogy mennyire fáradt, és hogy egész nap dolgozott. A túloldalon egy nő feküdt a földön, a feje izzadt, valószínűleg melege volt, a szeme csukva, de nem aludt, hallottam, ahogyan szíve hevesen ver, és mélyeket lélegezve tartotta magát éber állapotban. Ezeket látva nagyon elszomorodtam, és még eltökéltebb lettem, még jobban segíteni akartam az embereken. Lassan, elgondolkozva odaértem a könyvtárhoz, és megálltam ott, ahol megbeszéltük, hogy találkozunk Lionellel. 15 perc után úgy döntöttem, hogy bemegyek. Itt is éreztem az emberek illatát, rettenetesen marta a torkomat, szörnyű érzés volt, és kitaláltam, hogy ma mindenféleképpen el kell mennem vadászni. Szétnéztem, és ott sem találtam sehol. Visszamentem az utcára, a környéket végigjártam, de Lionel sehol sem volt. Úgy döntöttem, hogy hazamegyek, hátha elkerültük egymást. Otthon is szétnéztem, és az asztalon találtam egy összehajtogatott cetlit. Egy üzenet volt a barátomtól, azt írja, hogy az erdőben van. Kimentem az erdőbe, és elkezdtem kiabálni: LIONEL! LIONEL! MERRE VA...? és megláttam, a vízparton ült összegömbölyödve, és mikor meglátott, szomorúan rám nézett, és ezt mondta:
-Bocsáss meg, Carlisle, nekem ez nem megy. -lehajtotta a fejét. Odamentem hozzá, és leültem mellé.
-Mi történt? Ugye nem....?-kérdeztem sajnálkozva.
-Majdnem, nagyon kicsin múlt...-mondta alig hallhatóan.
-Nekem ez nem megy, én nem tudok köztük lenni. Nem tudom, hogy te hogyan tudsz "nem tudomást" venni erről a kínzó, égető érzésről, amit az emberek szaga okoz, nekem nem megy. -fordult el.
-Hidd el, nekem sem könnyebb. Próbáld ki, hogy nem veszel levegőt, nekem bevált. És ne aggódj, később jobb lesz. -mosolyogtam rá halványan.
-Gondolod? -reménykedett.
-Szerintem igen. De ha van kedved, akkor visszamehetünk sétálni egyet a városban. -ajánlottam.
-Komolyan megtennéd?
-Természetesen, csak előtte vadásszunk.
-Köszönöm. -állt fel.
Elmentünk vadászni, és utána elmentünk szétnézni a sötét utcákon. Beszélgettünk a terveinkről, és a jövőről.

Sajnálom

Sziasztok!
Bocsika, hogy ilyen sokáig nem jelentkeztem, de friss leghamarabb vasárnap lesz, mert holnap megyek kirándulni Orfőre (Pécs mellé) wííí :D szombaton este érek haza, de csak vasárnap lesz időm feltenni, mert szerintem hulla fáradt leszek :) Aludni nem sokat fogok xD
nah mind1,  a lényeg annyi, hogy sajnálom, bocsi mindenkinek.
Puszi

10.

Bocsi, hogy ennyit kellett várnotok, nem volt ihlet :(

Otthon...
-WoW, de szép házad van - nézett körbe Lionel.
-Köszönöm, bár még csak most lett kész, mert én is pár napja élek ebben a városban-
mosolyogtam rá.
-És te mivel töltöd az idődet? Mert arra rájöttem ez alatt az egy hét alatt, hogy soha nem fáradunk el, legalábbis testileg nem, és nincs szükségünk alvásra. De akkor mivel lehet tölteni ezt a rengeteg időt? - kíváncsiskodott a barátom.
-Én tulajdonképpen esténként olvasni szoktam, nappal az erdőben futok, ugyanis akkor nem nagyon mehetünk emberek közé, mert csillog a bőrünk.
-Igen, mikor átváltoztam én is észrevettem. És hol laktál ez előtt? Mióta vagy vámpír?-tört ki belőle a kérdésözön.
-Kérlek, ülj le, és ha gondolod, elmesélem. - mosolyogtam, és örömmel láttam, hogy oldódik a hangulat, szegénynek legalább addig sem kell a feleségére gondolnia.
-Tehát én úgy körülbelül egy éve vagyok vámpír, egy idős vámpír támadott meg mikor vadásztunk. - magyaráztam Lionelnek, és láttam arcán az őszinte kíváncsiságot, és döbbentséget.
-Te vámpírokra vadásztál? - döbbent meg.
-Tulajdonképpen apám üldözte a démonokat, vérfarkasokat, boszorkányokat, vámpírokat, és miután ő lebetegedett én vettem át a helyét, és az egyik ilyen alkalommal történt meg a "baleset".
-És mióta élsz állati véren?
-Tulajdonképpen azóta, mióta először vadásztam.
-És....hány embert...öltél meg? - kérdezte vonakodva.
-Sehányat, és nem is tervezem - mosolyogtam.
-Mesélnél nekem pár dolgot a vámpírokról? Mit kell tudnom?
-Hááát...halhatatlanok vagyunk, nem öregszünk, erősek vagyunk, az érzékeink felerősödtek.
Ezen nagyon megdöbbent.
-Halhatatlan lettem? - kérdezte döbbenten és mellette szomorúan.
-Igen -suttogtam, tudtam, hogy mit érez most, pont azt, amit én éreztem annak idején. Pár perc múlva visszatért a jelenbe, és folytatta a beszélgetést, arcát komoly maszk alá rejtette.
-És milyen...öhm.. jövőt tervezel?
-Beiratkoztam egy iskolába, holnap kezdek. Tényleg, nincs kedved eljönni velem?
-Komolyan? Mindig is nagyon szerettem tanulni, csak szegények voltunk, így nem nagyon járhattam iskolába.
-Akkor most itt a lehetőség, gyere velem.
-Holnap elmegyünk, és te is beiratkozhatsz, mit szólsz?
-Az nagyon jó lenne. -csillant fel a szeme.
-És természetesen itt lakhatsz velem addig, amíg szeretnél, így neked is lesz lakásod, és én sem leszek egyedül.
-Biztos? Nem akarok a terhedre lenni.
-Persze, hogy biztos, nem szeretek egyedül lenni, és nem vagy a terhemre természetesen. 
-Akkor nagyon szépen köszönöm. Megkaptad a könyveidet?
-Igen, ma voltam értük, szeretnél belenézni?
-Igen, ha nem baj.
-Dehogy baj.
Felkeltem, és fél másodperc múlva már át is adtam a könyveket a barátomnak.
-Tessék, ezek azok. - nyújtottam át.
-Köszönöm-felelte.
-Nézz bele nyugodtan, én addig megfürdök.
-Rendben, és Carlisle, mindent nagyon köszönök.
-Ugyan, semmiség, nincs mit.
Ezzel elindultam a fürdőszoba felé. Bementem, megfürödtem, és hajat mostam. Mire kiértem Lionel az asztalnál ülve merült el az egyik iskolai könyvem fölé hajolt, és észre sem vette, hogy bementem a szobába.
-Mit olvasol?
-Jaj, elnézést, észre sem vettem, hogy itt vagy. Történelmet olvasok, nagyon várom az iskolát.
-Én is. - helyeseltem.
-Nem baj, ha belenézek a többibe is? Vagy te is bele akartál nézni?
-Nem, én mást fogok olvasni. - nyugtattam meg, és elővettem az utolsó könyvtári könyvet, amit még nem olvastam, és leültem vele a kanapéra. 2 óra múlva kiolvastam az egészet, és odatettem a többihez, reggel visszaviszem őket a könyvtárba. Odamentem Lionelhez, és megnéztem mit tanulmányoz ennyire, és megláttam a kémia könyvet a kezében. Két részre voltak osztva a könyvek, gondolom a szerint csoportosítva, hogy melyiket olvasta már.
-Ezeket olvastad? - mutattam rá az egyik kupac könyvre.
-Igen, azokkal már végeztem.
-Akkor ezekbe én is belenézek, mert kiolvastam a könyvtári könyveket, és holnap vissza is viszem, de így most nincs mit olvasnom.
-Természetesen, olvasd - mosolygott kedvesen, én pedig nagyon örültem, hogy nem kell egyedül élnem. Fogtam a biológia tankönyvet, és leültem a barátom mellé. Csendben ültünk egymás mellett, reggel 5-kor végeztünk a könyvekkel, mert Lionel beleolvasott a könyvtáriakba is.
-Nagyon várom az iskolát, kíváncsi vagyok milyen lesz.
-Én is, még sosem jártam egyetemre.
-Szerintem lassan indulni kellene, mert már nagyon izgatott vagyok, és nem is szeretnék elkésni.
-Rendben, felőlem akár el is indulhatunk.
Összeszedtünk néhány cuccot, én eltettem a könyveimet egy táskába, mellé tettem pénzt, adtam Lionak is, ha valamire szüksége van, akkor meg tudja venni. Nem akarta elfogadni, mondván már így is sokat tettem érte, de a végén csak sikerült rábeszélnem. Elindultunk, át a városon, végig árnyékban haladva, bár nem is nagyon sütött a nap. Egy ismeretlen utcán mentünk az iskola irányába, ahol sok ház volt, némelyiknek ajtaja sem volt, az egyik ház ablaka alatt feküdt egy ember, nagyon rosszul nézett ki, beteg volt, mellette egy kislány - valószínűleg a gyermeke- ott ült, átölelte, és sírt. Rengeteg szegény, és beteg embert láttam ez alatt a pár perc alatt, amíg nem értünk ki ebből a kis utcából, és itt döntöttem el, mivel szeretnék foglalkozni.
-Orvos akarok lenni. - mondtam ki hangosan legfőbb vágyamat, mire a mellettem sétáló Lio felkapta a fejét, és kérdőn nézett rám.
-Mit mondtál az előbb? - kérdezte.
-Azt, hogy orvos akarok lenni, és segíteni szeretnék az embereken.
-De az orvosok munkájában sok a vér. - hitetlenkedett.
-Tudom, de talán később, mire elvégzem az egyetemet nem fogom ennyire kívánni. - ezen elgondolkozott, és pár perc múlva megszólalt.
-Talán igazad van, nem is rossz ötlet. Lehet, hogy én is elgondolkozok valami hasonló munkán, ahol lehetne segíteni az embereken, ha már ezt a sorsot szánták nekünk.
Odaértünk a sulihoz, Lionel is bejött, beiratkozott, engem útbaigazítottak, és megbeszéltük a barátommal, hogy a könyvtárban találkozunk, ott megvár, és együtt megyünk haza.

9. Új otthon

Itt a friss, remélem tetszeni fog, várom a komikat, legközelebb gyorsabb leszek, ígérem (A)

Komolypajti, köszönöm a segítségedet :)

Jó olvasást mindenkinek. x)

MSN-em: detti1994@hotmail.com, fel lehet venni, örülnék neki :)(L):)x)

Nah jó, nem húzom tovább az idegeiteket x)

SzeriPuszi

A táskáimat a hátamra dobtam, ugyanis csak két bőröndnyi cuccot vittem magammal, és futásnak eredtem. A hátamon lévő súlyt szinte nem is éreztem, a futásban egyáltalán nem gátolt.
4 óra múlva odaértem Charlestonba, és rögtön házat kezdtem keresni, nem sokra rá találtam is egyet, ami elfogadható áron, viszonylag jól is nézett ki, a város szélén volt, közel egy erdőhöz. A kulcsokat azonnal kézhez kaptam, a házat rögtön ki is fizettem, ugyanis töredékébe került annak, amit apám házáért kaptam, de lényegesen kisebb is volt, viszont ha jobban belegondolok, ez nem akadály, ugyanis egyedül fogok élni, és nekem nem kellett nagy lakás. Bepakoltam a házba, mindent elhelyeztem, mikor megláttam a szememet egy képben visszatükröződni, és elszörnyedve láttam, hogy a színe éj fekete. Nem is csoda, hogy ilyen hamar megkaptam a kulcsokat. Szegény tulaj, biztosan halálra rémült, el kellett mennem vadászni, nem akartam első nap a figyelem központjába kerülni. Szépen lassan, emberi tempóban kisétáltam a házból, mert ha véletlen itt megy el valaki ne rémítsem már rögtön halálra, de mikor kiértem az erdőbe, és ott voltam, ahol már senki nem láthatott megálltam, becsuktam a szemem, beleszippantottam a levegőbe, és elkezdtem az ösztöneimet követve teljes erőből rohanni. Rohantam, ahogy csak tudtam, mígnem egyszer elértem áldozatomhoz, ami egy szarvas volt. Kiéhezve vérére, rögtön rávetettem magam, szegény szépen lassan a földre rogyott, megpróbáltam sietni, hogy minél kevesebbet kelljen szenvednie szegény állatnak. Ezt követően megettem még három őzikét, és a lelkiismeretem még rosszabb lett, mint eddig. Evés után futottam még egyet az erdőben, csak azért, hogy felderítsem a terepet, majd elmentem a városba, megkerestem a könyvtárat, kivettem hat hosszú regényt, hazamentem, és elkezdtem olvasni. Egész estémet ezzel töltöttem, kiolvastam két könyvet, majd reggel bementem a városba, megkerestem az egyetemet, és beiratkoztam, másnap kellett mennem a könyveimért, és holnap után lesz az első napom. Hirtelen nagyon izgatott lettem, hogy végre kielégíthetem tudásszomjamat. Hazamentem, és ismét olvasni kezdtem. Reggel elmentem a könyveimért, és ismét boldogan tértem haza, de végiggondoltam az életemet, és rájöttem, hogy egyedül voltam, barátok nélkül, és senkinek nem hiányoztam volna. Ezeket átgondolva még szomorúbb lettem, nem tudtam, hogy mit kellene tennem, tanácstalan voltam. Bár, lehet, hogy a főiskolán lesznek barátaim, reménykedtem.
Hazaértem, és elhatároztam, hogy kimegyek az erdőbe egy kicsit.
Erdőben...
Csak futottam, cél nélkül, sötét volt már, de így is mindent tökéletesen láttam, bár nem figyeltem a gondolataimon kívül semmire, így nekimentem valaminek, vagyis valakinek. Egyikünk sem figyelt, és egymásba ütköztünk, aminek olyan hangja volt, mint mikor két kőszikla ütközik egymásnak. Mindketten elestünk, majd kérdőn néztünk a másikra. Az első, amit észrevettem az idegenen az az volt, hogy a szemei vörösek, és olyan fehér a bőre mint az enyém, tehát biztosan ő is vámpír. A kölcsönös rémületből én tértem magamhoz először:
-Jaj, nagyon sajnálom, ugye nem esett bajod?-kérdeztem aggódva.
-Nem-felelte félénken, mire mindketten másodpercek alatt talpra álltunk.
-Szia, Carlisle Cullen vagyok-mosolyogtam rá.
-Szia, Lionel Wilmer vagyok, és kérlek bocsáss meg.-mentegetőzött.
-Ugyan, ne kérj elnézést, én nem figyeltem. Amúgy te hol laksz?-próbáltam oldani a hangulatot.
-Nekem nincs otthonom-mondta szomorúan.
-Mi történt?-kíváncsiskodtam.
-A feleségemmel sétáltunk az utcán egy héttel ezelőtt, és megtámadtak minket. Hárman voltak, és az egyik rám vetette magát, mondtam a nejemnek, hogy meneküljön, de elkapta a másik, és megölte, engem csak megharapott a támadóm, mert mikor szívta volna ki a véremet megláttak valamit, amitől megijedtek, és otthagytak a feleségem testével félholtan, fájdalomtól sikoltozva. 3 napig szenvedtem, sikoltoztam az út szélén, a feleségem holtteste felett, és úgy éreztem, hogy meghalok, belül rettenetesen égtem, és egyszer csak mindennek vége lett. Rájöttem, hogy vámpírrá változtam, és a gyász mellett szörnyű lelkiismeret furdalásom lett. Először a feleségem halála miatt, majd azért, mert mostantól kezdve így, gyilkosként kell leélnem az életemet.-sírta.
-Jézusom, nagyon sajnálom, hogy ennyit kellett szenvedned. És eddig hány embert öltél meg?
-Sehányat”.-felelte.
-És mivel táplálkoztál?
-Semmivel, nem akarok gyilkos lenni. Amint átváltoztam elrohantam a városból, és négy napja futok, eddig meg sem álltam, kivéve most, mikor összeütköztünk.
-Nem vagy éhes? Nem kapar a torkod?-aggodalmaskodtam.
-De, nagyon is.
-Nincs kedved vadászni? Persze nem emberre, én sem emberekre vadászok. Aztán eljöhetnél hozzám, ha van kedved.
-Ha nem emberre vadászol, akkor mire?-érdeklődött Lionel.
-Állatokra. Például szarvas, őz, oroszlán, mikor mit találok.
-Tényleg? Megmutatod hol találhatok állatokat? És nagyon szívesen el mennék hozzád, köszönöm a meghívást, és hogy végighallgattál.
-Ez természetes, nincs mit. A vadászatról: Csukd be a szemed, és szagolj bele a levegőbe.
 Megtette amit mondtam, majd elkezdett futni. Én lassan követtem, és megláttam, hogy talált egy medvét, és rávetette magát. Ezen kívül evett két szarvast, és egy antilopot.
-Jól laktál?-kérdeztem mosolyogva.
-Igen, és köszönöm a segítséget.
-Akkor jössz hozzám? Maradhatsz ameddig akarsz.
-Tényleg? Nem akarok a terhedre lenni.
Nem, örülnék a társaságodnak.
-Köszönöm szépen.
-Indulhatunk?
-Persze, mutasd az utat.-mosolygott.
Ezzel elindultunk hozzám...

Friss

Sziasztok!
Bocsi, hogy nem raktam fel szombaton az új részt, meg van írva, de még ki kell javítanom, szerintem hosszú lett.:)
Jaa és ha szombatig összegyűlik 5 komi, akkor hosszabb részt teszek fel, és figyelni fogok, hogy ne legyen függővég, de nem akarlak piszkálni titeket, bár a komihatáron elgondolkoztam, de úgy döntöttem, hogy nem lesz. Örüljetek XD de csak mert szeri van :)
Vike segített, ő adta az ötleteket, köszönöm neki.
Pusszantás x) xoxo

Feladataim:
1. Tedd be a logót a blogodba!
2. Nevezd, meg akitől kaptad!
3. Válaszolj a kérdéseket!
4. Nevezz meg 6 bloggert (belinkelve) akinek továbbadod!
5. Értesítsd az érintetteket!

1.Kész :)
2.Katicától kaptam, köszönöm.
3.Kérdések:
  Kedvenc könyvem: Twilight saga, 16 leszek Tartsd meg a titkom!
  Kedvenc íróm: Stephenie Meyer
  Kedvenc ételem: csoki forevööör :D és palacsintaXD
  Kedvenc italom: Coca-Cola
  Kedvenc színem: pink
  Kedvenc énekesem: Iyaz
  Kedvenc énekesnőm: Taylor Swift (TayTay:)
  Kedvenc együttesem: Paramore
  Kedvenc DJ: nincs
  Kedvenc színész: Robert Pattinson, Taylor Lautner, Zac Efron
  Kedvenc film: Twilight, New Moon, Nem férek a bőrödbe
  Kedvenc sorozatom: The Vampire Diaries
  Kedvenc dalom: Iyaz Replay :)
  Kedvenc hangszerem: Edward miatt zongora XD
  Kedvenc hónapom:december
  Kedvenc napom: szombat, ha suli van, nyáron pedig a péntek:D
  Kedvenc napszakom: este
  Kedvenc évszakom: tavasz
  Kedvenc sportom: úszás
  Kedvenc idézet: "Nem az az igazi, akivel le tudnád élni az életed, hanem az, aki nélkül nem!"
  
4. Nekik adom:
http://twilightmaskep.blogspot.com/
http://sunshine5rs.blogspot.com/
http://mindenrs.blogspot.com/
http://loraswan.blogspot.com/
http://twilight-alicecullen.blogspot.com
http://halhatatlanszerelem.blogspot.com/

Köszönöm :)
  

8.

Nem késtem, még éjfél előtt sikerült feltennem az új részt, de nincs kedvem címet kitalálni, azt holnap írok. Örömmel látom, hogy néhányan elkezdtetek kommentelni, nagyon örülök, és köszönöm. Mint láthatjátok új címe lett a blognak. Ez azért van, mert később lehet, hogy nem Carlisle szemszögéből fogom írni, esetleg nem csak az övéből :)

Komiknak továbbra is örülnék, és ha valaki elvállalná a "bétaságot" azt is szívesen fogadnám, de nekem nem a helyesírásomat kellene javítani, hanem ötletekkel kéne elhalmozni. :D detti1994@hotmail.com:D

KOMIT, LÉGYSZIII! KöccePucca

Elkezdtem selejtezni a cuccokat. Apámnak nem volt sok dolog a házában. Volt néhány ruhája, egy jó pár könyve, egy csomó kereszt, néhány rózsafüzér, és Biblia. Miután összepakoltam a cuccait, beletettem egy táskába őket, hogy holnap, ha nem süt a nap el tudjam vinni a templomba, ugyanis ott gyűjtik a már nem használatos, de jó dolgokat. A könyvei közül néhányat megtartottam, de a többit sajnos oda kellett raknom a ruháihoz, mert ennyi cuccot nem tudtam magammal vinni. Mikor készen lettem átmentem az én szobámba, és az én cuccaimat is kiválogattam. Volt néhány ruha, amire már nem volt szükségem, és ezeket is oda raktam apám cuccaihoz. Nem sok mindent megtartottam meg, csak ruhákat, néhány könyvet, és képeket a falról, meg a keresztet, amit apám faragott '35-ben. Ezeket is táskákba csomagoltam, és bevittem a vendégszobába. Úgy döntöttem, hogy a bútorokat itt hagyom, azokkal úgy sem tudnék mit kezdeni.
Másnap esős idő volt, ezért elindultam a kiválogatott dolgokkal a templomba, és ott is Cilian Cullenként mutatkoztam be. Nagyon örültek az adománynak, és rengetegen nyilvánították részvétüket Robin és Carlisle elvesztése végett a gyülekezetben. Sok régi ismerőssel találkoztam, megpróbáltam nem nagy feltűnést kelteni, de néhányan így is kétkedve néztek rám.
Hazafele menet beugrottam az erdőbe vadászni, majd elmentem egy könyvtárba, és kivettem hat regényt, majd ezután hazaindultam. Otthon gyors megfürödtem, és elkezdtem olvasni. Két nap alatt kiolvastam a könyveket, és vissza is vittem őket a könyvtárba, mert még mindig rossz volt az idő, így feltűnés nélkül járkálhattam az utcákon. Most nem veszek ki másik könyvet, mert holnap jön a kulcsért Ron apja, és én már költözök is el ebből a városból. A múltkor olvastam egy könyvben egy városról, ami Dél-Karolinában található, a neve Charleston. Van ott egy egyetem, ahova beiratkoztam, hogy teljen valamivel az idő.  A könyvtár után beugrottam egy boltba, és vettem kekszet, teát, kávét, és kenyeret, hogy ne tűnjön fel Arthurnak, hogy nem tartottam otthon kaját, és meg is akartam kínálni valamivel.
Éjjel elmentem az erdőbe futni néhány kört, nagyon jó volt. Megálltam egy folyónál, ott, ahol anno annyit játszottunk a barátaimmal, és ismét a múlton gondolkoztam, és hogy mennyire egyedül vagyok. Nagyon hiányzott a társaság, az emberek közelsége, én társasági lény vagyok, nem bírom a magányt, kezdek becsavarodni. De majd a charleston-i egyetemen megismerkedek emberekkel.
Reggel 7-kor hazaindultam, fél óra múlva már a házban is voltam. Kitakarítottam, aztán még egyszer körbenéztem, hogy nem maradt-e ott valami. Miután szétnéztem kitettem az asztalra a kaját, főztem kávét, csináltam teát, ránéztem az órára, és elégedetten láttam, hogy még van egy óra Arthur érkezéséig. Hogy múlassam az időt, elővettem egy verses kötetet, csak hogy lekössem magam valamivel. Ez volt az egyik kedvenc kötetem, már rengeteget olvastam, Francois Villontól. Az ő verseit olvastam, míg meg nem érkezett Arthur.
-Jó napot, Cilian!-köszönt.
-Jó napot, Arthur!-üdvözöltem.
-Jöjjön beljebb!-invitáltam.
-Köszönöm-felelte kedvesen.
-Megkínálhatom esetleg valamivel?
-Igen, köszönöm
-Mi adhatok? Egy kis kávét, vagy teát?
-Egy kis kávét, de csak ha Ön is iszik.  Na ez alól nem tudtam kibújni, megpróbáltam lenyelni.
-Rendben.-feleltem, és reméltem, hogy nem hallja a hangomon a félelmet.
-Foglaljon helyet.
-Köszönöm.
-Parancsoljon, itt a kávé, és keksz is van-mosolyogtam rá. Töltöttem magamnak is, és leültem mellé. -Köszönöm, igazán kedves.
-És mi újság Ronnieval?-ittam egy korty kávét. Nem is volt olyan szörnyű íze, mint amilyen az illata. Vettem egy sütit is, csak kíváncsiságból. Háát, őszintén szólva a kávé finomabb volt, de arra sem fogok rászokni.
-Ron egészen jól van, de még egy kicsit depressziós, de legalább rendesen eszik, és jár emberek közé is.
-Akkor kezdi kiheverni.-állapítottam meg.
-Fogjuk rá. És önnel mi újság? Sikerült összecsomagolnia?
-Igen, néhány ruhát a rászorulóknak adtam, nem sok mindent tartottam meg.-mutattam a földön lévő táskákra. -Úgy gondoltam, hogy a bútorokat itt hagynám, ha nem gond.
-Nem, persze, és köszönöm.
Még beszélgettünk egy kicsit, megkérdezte, hogy hová fogok költözni, és mit tervezek, aztán végleg búcsút intettem emlékeimnek, és útnak indultam...